botrány pride vallás

Botrány a Pride körül: lehet-e a „provokáció” a szabadságharc eszköze?

„Isten csak mese” – ez a transzparens tűnt fel az idei Pride-on, amit az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség provokációnak nevezett. Ez – sok más példával együtt – pedig egy nagyon fontos kérdést vet fel: megfér-e a humor és a vallás egymást mellett, és ha igen, hol van a jóízlés határa?

„Ez a Pride sem múlt el provokáció nélkül” – panaszkodik az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség, amiért néhány felvonuló „Isten csak mese” transzparenssel tűnt fel az eseményen. Ezzel párhuzamosan jött a hír, hogy elhagyja az országot Andrea Giuliano melegjogi aktivista, aki két éve a Pride-on papi ruhában, a nemzeti motorosok logóját átrajzolva „provokált”, s azóta fenyegetések százaival kellett szembenéznie. 

Lehet humorizálni a vallással?

A humor és  a valláskritika két külön dolog, de persze vannak átfedések. Nagyon vékony a határ, hogy meddig mehetünk, amikor mások hitbéli meggyőződését érintjük. A zsidó viccek még poénosak, de ha holokauszt van benne, már ízléstelenek? Pedofil papról viccet mesélni kitűnő humorforrás – sőt, szinte már valláskritika, – de lehetőleg ne a vasárnapi misére igyekvő barátaink előtt tegyük? Egyértelmű, hogy a humor mellett a szigorú, durva – néhol talán sértő – valláskritikának társadalomformáló szerepe is van. Meddig mehetünk vajon, hogy – az IKSZ-et idézve – a „tolerancia bajnokaként ne csak magunkat toleráljuk”? Van, amikor mindez már céltalan provokáció, és inkább kontraproduktív, mint hasznos?

A Charlie Hebdo szerkesztőségének prófétát és muszlimokat ekéző rajzaitól összeszorul a gyomrom, közben viszont egy olyan közegben, ahol naponta francia – keresztény és muszlim származású – fiatalok százai döntenek úgy, hogy csatlakoznak a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezethez, igenis szükség van egy felületre, amely rávilágít a szélsőségesek őrületére. Bánt az is, ha a szcientológusokat rugdossák, közben viszont muszáj annak a több ezer embernek a tapasztalatáról beszélni, akik L. Ron Hubbard egyházának túlkapásai miatt veszítették el az identitásukat, életüket.

Forrás:
iStock, Hámori Zsófia

És igen, megrázkódom akkor is, amikor a keresztény hit válik gúny tárgyává, de közben azt is tudom, hogy vannak pontok, amelyeken túl nem szabad finomkodni: tarthatatlan, amikor egy hitrendszer mindenki számára kötelező érvényű államvallássá erősödik, s ezáltal alapvető emberi jogokat korlátoz. Legyen az a minden ember szabad párválasztásához, házasságához való joga vagy éppen a reprodukciós jog, amelyet a lengyel – és többek között a chilei – egyház gyakorlatilag már életveszélyes módon korlátoz egy olyan abszurd intézkedésen keresztül, amely az abortuszt halálos betegség és nemi erőszak esetén is tiltja. Mi marad akkor, amikor milliók szorulnak háttérbe és szenvednek, mert a szekuláris állam törvényhozásában utat tört magának egy szubjektív hitrendszer, amely így azokat is érinti, akiknek semmi közük nincs az adott valláshoz?

Hol van itt a szabad hitgyakorlás joga, a szabad akarat, a lelkiismereti szabadság, mi történik ezekkel az alapvető emberi jogokkal?

Hiszem, hogy ezek olyan helyzetek, amikor a tiltakozás extrém eszközei is megengedettek, mert ez az egyetlen módja annak, hogy felhívjuk a figyelmet a problémákra, és utat törjünk a pozitív változásoknak. Akkor is, ha lesz, akinek ez – egyébként joggal – fáj, mert sérti a vallási érzékenységét. Ahogyan a szelíd, békés, vallását szakrális élményként megélő muszlimok millióinak nem esik jól a Charlie Hebdo Koránt gyalázó ámokfutása, úgy az istenfélő, bibliai parancsolatok szerint élni próbáló keresztények is érthető módon érzik magukat sértve, amikor elfogadott, általános jelenségként ábrázolják a pedofil papok bűncselekményeit vagy éppen mesének nevezik azt, amiben ők – akár „keskeny ösvényen járva” is – szívből hisznek.

Ezek a megnyilvánulások az ő szemszögükből nézve provokációnak minősülnek, a másik oldalról nézve a néhol elkeseredett, de bátor és büszke (sic!) szabadságharc eszközei. A válasz ezekre kétféle lehet: válaszolhatnak a sértettek hasonló módon, humorral vagy éppen komoly kritikával, de  történhet a válaszadás a jog nyelvén is, amikor a sértő vagy annak vélt tartalmak a bíróság előtt kerülnek tárgyalásra. Van azonban a válaszadásnak egy módja, ami semmiképpen nem megengedett: ez pedig a nyílt fizikai erőszak. Kicsit konkrétabban: a terrorizmus, illetve a másik orrának betörése. Az, ami a Charlie Hebdo munkatársaival történt, vagy amivel Andreát fenyegették provokatív akciója kapcsán: hogy addig verik, amíg élet van benne. Ezt a fajta válaszadást semmilyen sértő tartalom nem legitimálja, és akkor egyből tisztázzuk is: semmiféle valláshoz nem kapcsolódik.

Az erőszak nem vallás, semmi köze nincs sem az iszlámhoz, sem a kereszténységhez, de még a nemzeti érzelmekhez sem.

Jó volna egy olyan országban élni, ahol nincs szükség Pride-ra, hogy az LMBTQIA közösség tagjainak emberi jogaira is felhívjük a figyelmet. Jó volna egy olyan világ, ahol semmilyen hatalmi pozícióban lévő többség nem erőlteti saját vallási meggyőződésének egyéni értelmezését másokra, és ahol egyetlen fiatal sem csatlakozik terrorszervezetekhez, amelyek kalasnyikovot ragadnak, ha sértőnek éreznek egy megnyilvánulást. Amíg ez azonban nincs meg, addig a hasonló „provokációk” – a humor és a valláskritika nyelvén, szigorúan erőszakmentesen – az alapvető szabadságjogokért folytatott harc részeként egyszerűen elkerülhetetlenek...