Júniusban végig ünnepeltünk: 1 éves lett a VOUS! Ebből az alkalomból meglepetés-interjúsorozattal készültünk, amelyben végre mi, VOUS-lányok is elárulunk magunkról ezt-azt. A karácsonyi ajándékozások mintájára mindannyiunk neve felkerült egy cetlire, és mindannyian húztunk valakit, akivel kicsit elbeszélgettünk. Rájöttünk, olyan sokan vagyunk, hogy a sorozatot folytatjuk a szülinapi hónap után is. Én egy fiatal újságírót, Nagy Szandit húztam, akinek komoly ambíciói vannak a VOUS-nál.
Minek a hatására kezdtél el újságírói pályán gondolkozni?
Az általános iskolai magyartanáromat imádtam, Ági nénit. Ő volt az, aki az irodalom, olvasás és írás területére kalauzolt el elsőként. Arra ösztönzött, hogy verseket írjak, hogy szavalóversenyre járjak (igaz, nem volt hozzá tehetségem), és hogy szeressek írni. A gimnáziumban aztán mindettől elment a kedvem, amikor négy oldalban kellett kifejtős kérdésekre válaszolnom, és az egész nem ment többre, mint hogy az „anyag” le legyen adva nekünk. Nem csoda, hogy mire a pályaválasztáshoz értem, kicsit összezavarodtam, hogy mit is kezdjek magammal. Ezután volt két évem Szegeden, amikor rájöttem, hogy az újságírás régen nagyon érdekelt, illetve anyukám is támogatott ebben az elképzelésemben. Mindig is mondta: el tudna képzelni valahol a médiában.
Két éve kerültem fel a fővárosba, és azóta áldom a fejem, amióta elküldtem az első próbacikkemet a VOUS-nak. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a nagy ambícióim tehetséggel is párosulnak-e, úgy néz ki, hogy valamit láttak bennem, amiért felvettek. Anyukámmal, akiről a nevelőszülős cikkem szól, azóta is azon vagyunk, hogy mindent pozitívan lássak,
a kritikákat se vegyem a szívemre, ugyanis túlontúl érzékeny vagyok.
Békéscsabán milyen kilátásaid voltak?
Otthon nem sok lehetőség volt, de ami volt, azt sem találtam igazán méltónak a lelkesedésemhez. Nem akartam elfogadni a tényt, hogy egy iskolaújságnak írjak, amikor én a csillagokat is le tudnám hozni az égről. Alapvetően semmi sincs felénk, úgy gondolom, az is mindent elárul, hogy Békés megye egyetlen közismert gyorséttermét is bezáratták. Nem vicc, az volt a mélypont. Akkor jöttem rá, hogy mennyivel több lehetőségem van az élet minden területén az ország fővárosában.
Aztán elindultam a kis hamuban sült pogácsáimmal világot látni, mint a mesékben. És láss csodát, itt vagyok.
Világéletemben az volt az életcélom, hogy erős, független nővé váljak. Ezt valószínűleg anyukámtól láttam, hisz lassan 60 éves, de még mindig 6 gyereket nevel, háztartást vezet, és szűnni nem akaró energia van benne. Az ő példája után nem tudnám elképzelni, hogy bárki is eltartson, én meg otthon lógassam a lábamat. És szépen sorban elkezdtem azokat a dolgokat kipipálni a listán, amikkel közelebb kerülhetek a célomhoz. Van jogsim, munkám, hobbim. Ezért örökké hálás leszek neki.
Milyen volt az első VOUS-cikked? Mennyit kellett kutatnod, utánajárnod a témának?
Az első VOUS-cikkem, ami élesben ment, elég közel állt hozzám, voltaképpen a saját szerelmi életemet írtam le. A barátnőimmel, amolyan Szex és New York módra beszéljük ki a pasikat: „miért nem kellek neki?”, „miért nem gondolják komolyan?”, vagy „mi baj van velem?”. Aztán a konklúzió és hosszas beszélgetések után arra döbbentünk rá, hogy velünk nincs semmi baj, és azt hiszem, hogy ezt másoknak is tudnia kell. Sokszor tűnhet úgy, hogy túl fiatal vagyok még, minek írok ilyen komoly témákról. Rengetegszer koravénnek érzem magam. A fiúk a legtöbb esetben túl komolynak tartanak, ezért gyakran nem mernek kezdeményezni, és vannak témák, amikben kifjezetten érettebben gondolkodom, mint ők. Ehhez hozzájárult, hogy a 22 évem alatt nem egy dolgon mentem már át. Az, hogy apukám meghalt, amikor gimis voltam, hogy bátyáim több mint 10 éve kint élnek Svédországban, sőt, hogy anyukám nevelőszülő, valljuk be, egyik se az a könnyed első randitéma. Nem is baj, így tutira csak azzal fogok majd összejönni, aki igazán hozzám való.
Hogyan tervezed a jövődet a szakmában?
A jövőben szeretnék a mostaninál magasabb pozíciót elérni a VOUS-nál, szeretném, ha felfigyelnének rám. Már így is rengeteg nagyszerű lehetőséget kaptam itt, hiszen sztárokkal beszélgethettem, színészektől tanultam elájulni, sajtótájékoztatókra járhattam, és nekem már ezekért az élményekért is megérte küzdenem. Remélem, a jövőben még inkább megmutathatom a rátermettségemet, hisz sokszor annyi energia és motiváció van bennem, mint egy Duracell-nyusziban. Nyilván van, amikor leeresztek, mint egy lufi,
de ilyenkor mindig ott van egy barátom, aki felkapar a földről, és emlékeztet, mi is akarok lenni.
