Elveszett a gyerek kedvenc plüsse? Hívjátok a rongyimentőket!

Megvan még a gyerekkori plüssötök? Nekem igen, és még alszom is vele...

Ma belenéztem a tükörbe, mielőtt elindultam otthonról, megláttam benne felnőtt önmagam. Aztán rápillantottam az ágyamra, és megpihent a tekintetem a plüsskutyámon. Még mindig vele alszom néha, szerintem ezt soha nem növi ki az ember.

Így van ezzel a Popsugar szerzője is, aki egy egész cikket szentelt gyermekkori kék plüssnyulának, akivel még 25 évesen is együtt alszik. Szerinte sem baj, ha a gyermeket élete végéig elkíséri a plüssállata, bármennyire is erőltetnék a szülők, hogy mielőbb leszokjon róla, mert káros a fejlődésre. Oh, istenem, dehogy az!

A plüssállataink mindig velünk vannak. Akkor is, ha dühösek vagyunk, akkor is, ha szomorúak. Amikor anya vagy apa elfordul tőlünk, nem ért meg, a plüssnyuszitok akkor is hozzátok simul, és megért. Elnyeli a szomorúságotokat, és mindig, minden körülmények között megnyugtat. Alessia egész gyerekkorától nem vált meg Boogie-tól, a kék plüssnyulától.

Forrás:
pexels

„Nyolcévesen elmentem táborba, oda is vittem magammal Boogie-t, olyan volt, mintha az otthont vittem volna magammal. Amikor egyetemre mentem, akkor is ő segített leküzdeni a honvágyam. Huszonkét éves voltam, mikor a családunk kutyája szétrágta őt, akkor az ágyamból a polcra került. Az első néhány éjszakám iszonyatosan furcsa volt nélküle. Három évvel később elköltöztem otthonról, idegennek éreztem a saját lakásom. Aztán mikor visszamentem a régi szobámba, észrevettem őt a polcon, és magammal vittem. Onnantól kezdve otthonná változott a lakásom” – meséli. 

Noha napközben dolgozik, este találkozik a barátaival, és sokszor indul útnak Boogie nélkül, sőt nem is alszik már a plüssel, a tudat, hogy vele van egy szobában, lakásban, az megnyugtatja. Így vagyok ezzel én is. Egy plüsskutyám van, nem alszom vele, de mindig az ágyamon hever. Van, hogy a lábamnál köt ki, van, hogy az ágy mellett, de velem van.

Az a jó benne, hogy bármit megtehetek vele. Ölelhetem olyan szorosan, ahogyan egy barátnőmet sohasem, mert összetörnének a csontjai, és nekivághatom a falnak, ha valami nagyon fáj, mert nem neheztel miatta. Megszámolni se tudom, hányszor szuszogtam bele, és hányszor mélyesztettem bele az arcom biztonságot keresve. És benne tényleg rengeteg biztonságérzet fért el. Kiapadhatatlan erő volt abban az ernyedt, puha kis testben.

És az élet telik, múlik, a plüssállatok rongyolódnak, cafatokra aszalódnak, de már ha csak 3 pamacs marad belőle, akkor is megtartjuk őket. Ugye?