Töttös Kata festőművész már kiállított a világ legjobb kiállítótereiben. Képei kivétel nélkül mind színesek, vibrálóak és feltűnőek. Főként női alakokat fest, gyakran kicsavart, kihívó pózokban, telt ajkakkal, felpumpált cicikkel, repdeső pillákkal. Némelyik hanyatt fekszik, uborkák hevernek körülötte, egy másik cukorgolyókkal teli pisztolyt szorít a halántékához. A hiperrealista stílusban alkotó művésszel beszélgettünk.
Amikor Kata megjelent a kávézó teraszán, nem tudtam nem észrevenni. Feltűnő jelenség, az átlagnál merészebb sminkkel, ami nagyon jól áll neki, fülében kettő legós fülbevaló. Fotósunk, Anna beelőz, megdicséri. Kata megtapogatja, hogy melyiket is vette fel éppen, gyanítom, egy egész arzenálja lehet otthon, szívesen belekukkantanék. Meglep, hogy úgy érzem, kissé zavarban van. A képei alapján bevallom: nem erre számítottam…
Tudsz a festményeid nőalakjaival azonosulni?
Nem. A nőalakjaim mind a 21. század nőideáljai, a fogyasztói társadalom reklámdívái, akikkel rengeteg nő próbál azonosulni. Tökéletes testűek, vastag ajkúak, kecsesek, felpumpált cicikkel. Azok, akik megfelelnek minden szerepkörnek: anyák, feleségek, dolgozó nők, barátnők, szeretők. Ezt próbálom a hiperrealisztikus olajjal és akvarellel festett képeken visszaadni némi iróniával, csavarral.
Ezek szerint a magánéletben nem ilyen vagy?
Dehogy! Ezeknek az elvárt szerepeknek képtelenség megfelelni. Én sokkal visszahúzódóbb vagyok a hétköznapokban, nem szeretek szerepelni. Inkább romantikus, álmodozó nő vagyok, olyan, aki megmaradt gyereknek.
Nem nehéz néha visszahúzódó művészként kiállni, és vállalni egy igencsak megosztó alkotást?
Ó, dehogynem!
Amikor kiállok a közönség elé egy kiállításon, rettenetesen izgulok, hogy beszélni kell, nagyon izgulós típus vagyok.
Idefelé is izgultam, mikor jöttem az interjúra.
Hogyan készítesz el egy festményt?
Mivel hipperrealisztikus stílusban festek, ez színtiszta másolás, de abban nagyon profi. Fontos, hogy ránézz a képre, és akkor azt érezd, hogy nagyon valósághű, szinte megfogható legyen. Ezért fotókról festek. Régebben divatfotókat másoltam, mostanában befotózom a kompozíciót, majd lefestem. Ez akár három hétig is eltarthat.
Hagyod, hogy más is belenyúljon a képeidbe?
Igen! Korábban a párommal, Wahorn Andrással is dolgoztunk együtt. Volt is egy kiállításunk, Aki mer az nyer címmel futott. Én hiperrealisztikusan festek, András pedig úgy fest, mint egy gyerek. Közös vászonnal dolgoztunk, és elképesztő képek születtek kettőnktől. Az úgy nézett ki, hogy azt mondtam: „Figyelj, András, én most ide rajzolok három cicafejet, jó? Kezdj vele, amit szeretnél.” És akkor ő kiegészíti a maga stílusával.
Ez azért is olyan jó, mert nekem nincsen szívem a saját alkotásomat tönkretenni, pedig jó dolgok születhetnek belőle.
Tudod, mint a magazinok címlapján is jópofa, amikor besatíroznak rajta egy fogat, rajzolnak egy bajszot. Én ezt először úgy oldottam meg, hogy a festményem elé raktam egy üveglapot, és arra dolgoztam. Az viszont nem fáj, ha András nyúl bele, mert az mindig tetszik, ami abból születik.
Egy képünk van csak, ahol szóltam. A kést síró lány képén sokat dolgoztam, a szájzugok megrajzolásában sok munkám volt, hogy tökéletes legyen, erre András odatett kettő kést, ami pont eltakarta. Mondtam neki, hogy de András, pont a szája szélére? Pedig egyébként meg nagyon jó, erős kép lett.
Ki tudsz emelni három kedvenc képet?
Az előbb említett közös emlékek miatt az egyik kedvencem A kést síró lány.
A másik a Kékharisnya címet viseli. A kép alapjául szolgáló fotót András készítette a lábamról a mi pitypangos kertünkben.
A harmadik a Hempergő, 2015-ben készült olaj-vászon. Ez egy neten talált divatfotó részlete, amit érdekesnek találtam. Elhagyva a kép felső részét új értelmet kapott a mű.
Te főállásban vagy művész?
Igen. Megrendelésekre is dolgozom, többnyire műgyűjtők vásárolnak tőlem. Ez nyilván hol van, hol nincs, de a művészélet ilyen.
Van, aki egyszerűen rájön, hogy művésznek született, mások letérnek erről az útról. Rengeteg tehetséges csoporttársam volt, aki végül otthagyta a festészetet.
Milyen utat tud bejárni egy művész?
Annak idején, mikor végeztem 2005-ben a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, a Várfok galériánál kötöttem ki, akiknél kiállítottam és eladtam a munkáimat. Nagyon hálás vagyok annak a galériának, hiszen ezek a helyek jelentik az élő hidat a művész, a közönség és a vásárló műgyűjtők között.
Egy kezdő művésznek két lehetősége van: vagy leszerződik egy galériával, vagy maga kezd magával valamit, művészeti ösztöndíjakra pályázik, elad.
A galéria hogyan dönti el, hogy ki a jó művész?
Ez általában egyéni döntés, a galériavezetőn múlik.
De hát az nem a nézők ízlése!
Ezért elég tág fogalom, hogy mi az a művészet.
Próbáltak már berakni a feminista skatulyába? Elhatárolódsz tőle vagy annak tartod magad?
Próbáltak már feministának beállítani, ami adódhat abból a szokatlan helyzetből, hogy miért fest egy nő kizárólag nőket, akár meztelenül vagy idealizálva a konyhában, de én nem szeretnék mindenben egyenjogú lenni a férfiakkal. Másként gondolkozunk, más dolgok a fontosak a két nemnek. Néha jó „gyenge nőként” felnézni a férfire, aki biztonságot teremt neki, én meg az érzelmi hátországot biztosítom és támogatom a törekvéseit. Ki kell egészíteni egymást, mint a jin és a jang, vagy mint a Nap és a Hold.
Hol érzed magad igazán otthon?
Most vidéken érzem jól magamat. Andrással egy kis faluban élünk, szeretem ezt az elvonulást, a régi házakat, és azt a nyugalmat, ami körülvesz.
Ha nem művész lennél, akkor mi?
Biztos vagyok benne, hogy akkor is valami kreatív dolgot művelnék. Imádok főzni, keresem a különleges ételeket, a tálalásnál nagy hangsúlyt kap, hogy a fogás elrendezése tökéletes legyen, és persze a dekoráció. Szeretek bútorokat felújítani, jó érzés az, amikor a kidobásra szánt bútor újra egy lakás éke lesz.
Mikor fogod azt érezni, hogy mindent elértél a művészetedben?
Aki művész, az sosem tud hátradőlni; hogy kész, végeztem, mindent elértem.
Kiállítottam a világ legjobb galériáiban, legszebb kiállítótereiben, a művészeti aukciókon és a vásárokon a legmagasabb áron mennek a műveim, akár meg is halhatok.
De mindig azt kell érezni, hogy valami visz tovább.
Mit üzennél a leendő művészeknek?
Azt, hogy ez egy nagyon nehéz pálya. Nem azon múlik, hogy ki mennyire tehetséges, mennyire szépen rajzol. Az a sorstól függ, hogy valakinek az van-e megírva, hogy az ő útja a művészet lesz – vagy csak szeret alkotni és kész. Az a legritkábban fordul elő, hogy valakit felfedeznek és onnantól kezdve az élete sínen van. Kevés olyan művész van, akit még életében elismernek és jól meg is él a művészetéből, mint például Picasso, Dalí vagy Andy Warhol.
