Még színtisztán emlékszem arra, amikor anya megkért, hogy menjek már ki az udvarra, és etessem meg a kutyát. De nehogy a fehér sulis kabátomban vigyem ki az edényt, mert biztos, hogy le fogom önteni magam! Én persze rögtön rákezdtem a monológomra arról, hogy nem vagyok már 5 éves, és csak ki tudok vinni egy edényt anélkül, hogy az a ruhámon landolna. Talán mondanom sem kell, nagyjából két percbe telt, hogy a felét magamra öntsem, és még napokig hallgattam anyát arról, hogy ő aztán megmondta. Nehéz bevallani, de nem ez volt az első alkalom, hogy igaza lett; az alábbi helyzeteket is mindig előre tudta.

„Amikor engem dicsérnek, valójában neked szól a dicséret, anyu” – anyák napi nyílt levél

Drága anyu! Anyák napja van megint, és gondolkoztam, mit adhatnék neked. Virágot? Adjak fel egy üdvözlőlapot? Süssek valamit? Aztán úgy gondoltam, hogy az őszinte szavak mindennél többet érnek, elvégre soha nem lehet eleget mondani neked, hogy milyen fontos vagy, és mennyire szeretlek.

A cikket itt olvashatjátok tovább!

Ma már biztosan ti is megválogatjátok a barátaitokat, na de gyerekként még senki sem profi emberismerő. Ezért vannak ott az anyukák: nekik egyetlen perc is elég, hogy valakiről megállapítsák, jó hatással van-e ránk, ha pedig nem, azt biztosan nem titkolja el. Emlékezzetek vissza, nektek volt ilyen barátotok általános iskolában? Nekem biztosan!

Az anyáknak van egy hatodik érzékük, ha szerelemről van szó. Tizenöt évesen még biztosak voltunk benne, hogy az aktuális „szerelmünk” az igazi, aki majd megkéri a kezünket, és akivel boldog élünk örökkön-örökké. Mindegy, hogy ő maga sem volt több tizenhatnál, színes filctollal összefirkált tornacipőben mászkált, és egész nap a gép előtt kockult; mi biztosak voltunk benne, hogy ő a nagy Ő. Szerencsére anya nem így látta, és ha kellett, közbe is lépett – ma pedig nem győzünk hálálkodni érte!

…sem azt a tetoválást a kedvenc punkbandátokról, és higgyétek el, azt is meg fogjátok bánni később, hogy rikító rózsaszínre festettétek a hajatokat. Hát igen, mindenkinek van olyan tinikori őrülete, amire ma már csak úgy emlékszik vissza, mint „életem leghülyébb ötlete”. De akkor mennyi vitát képesek voltunk elindítani miattuk! Én például egyszer kitaláltam, hogy feketére szeretném festeni az egész szobámat, mert hát az tööök menő… Köszi, anyu, hogy nem hagytad!

Mit számít, hogy odakint 0 fok van és süvítő szél, ha ilyen menő szoknyát vettetek leárazva a plázában. Persze amikor az anyukátok meglátta, azonnal közölte, hogy ebben a ruhában semmiképp sem mehettek ki a hidegbe, mert aztán egy hétig otthon fekszetek majd betegen. Ha mégis elmentetek benne otthonról, végül kiderült, hogy ismét igaza lett; mert tuti, hogy másnap már az orvosi rendelőben ültetek.

Mindegy, hogy miről volt szó, házimunkáról, családi dolgokról, vagy csak szimplán arról, hogy nem móka és kacagás minden nap valami különlegeset főzni, ez a mondat előbb-utóbb elhangzott. Akkor csak vállat vontatok, gondolván, hogy ezt nem lehet megérteni, de ennyi évvel később már kijelenthetjük; minden világos!

A bűvös mondat, amit minden iskolás hallott már, és amivel egyetlen iskolás sem értett egyet. Mert hát akkoriban csak annyit láttunk, hogy ha rossz jegyet kapunk, anyuék leszidnak minket, magunknak meg aztán nem tanulnánk csak úgy hobbiból, ha nem muszáj. Valahol a középiskola táján nyert értelmet a mondat, amit anya is annyiszor mondott, és most már semmiképp sem kérdőjeleznénk meg.