A testem olyan, mintha nem lenne az enyém. Tudom, hogy fekszem az ágyon, és tudom, hogy egy férfi teste tapad hozzá, akit hagytam, hogy felszedjen a bárban. Azt is tudom, és érzem, hogy ki- és bejáratja magát a testemben, de az egész olyan szürreális. Már-már unalmas. Szeretném, ha hamar vége lenne, mert aludnék inkább, ugyanakkor azt sem bánom, hogy egy történés része vagyok. Addig is történik valami.
Közben a plafont nézem, néha kilesek a pasi válla mögül, körbenézek a szobában, végig a padlón szétheverő ruhadarabjaim és az ő ruhái között. Új melltartót kéne vennem, a mostani túl szöszös, a srác szobájáról pedig lerí, hogy igazi geek figura. Tuctuc zene szól a héttérben, felvonom a szemöldököm, levonom a száraz tényt:
nem lenne bennük túl sok közös dolog.
A vállamba markol, megfeszül, érzem, hogy a végjátékhoz ér, fura az arca, amikor elmegy. Aztán lehengeredik rólam, én meg ott fekszem anyaszült meztelenül, égnek meredő bimbókkal, nedves lábközzel. Azon gondolkozom, hogy vajon törvényszerű-e, hogy minden dugásnál akad egy kaszáspók a plafon valamelyik sarkában. Azon gondolkozom, hogy ha az egész szoba rám borulna pasistul, pókostul, mindenestül, akkor vajon megszűnne-e bennem az üresség, ami azóta nem múlik, hogy Beni kitépte magát belőlem, és öt év után otthagyott.
Na ne! Erre gondolnak a nők, miközben arra várnak, hogy partnerük a csúcsra érjen
„Túl vagyunk már azon, hogy minden nőnek kötelező elélveznie szex közben és bizony így vagy úgy, de előfordul, hogy már csak a partnerünkre várunk. És amíg várunk, eszünkbe jut ez-az.”
Először evéssel próbáltam betölteni az űrt, ahogyan a lúzer csajok csinálják a filmekben. Kiettem a hűtőt, tömtem magamba a szilvás gombócot, aztán a csirkét, a bonbont meg a jégkrémet, pedig azt még utálom is. Nem értettem, hogy fér még belém, és azt gondoltam, nem is olyan meglepő, hogy tátong bennem valami űr, amikor ennyi kaja elfér bennem.
Azt se éreztem, amikor tele lettem, csak azon kaptam magam, hogy hánynom kell. Ezután kezdtem ész nélkül szexelni.
Az első srácnál komolyan hittem benne, hogy működik. Végül is csak hús, hús, nem igaz? Ha helyére kerül minden, akkor elmúlik ez a sajgó érzés, itt belül, valahol. Emlékszem, mohón estem neki, téptem róla a ruhát, téptem a haját, és azt akartam, nyomuljon beljebb, préselődjön hozzám a bőre, a teste, annyira, hogy ne férjen közénk egyetlen porszem sem. Össze akartam olvadni vele, azt akartam, hogy belém helyeződjön minden sejtje, hogy betöltse az űrt.
De hiába szorítottam erősen magamhoz, és éreztem, ahogyan szétfeszít, egyáltalán nem hagyott alább az üresség érzése. Minden koccanásnál, amikor az ágy a falhoz ütődött, azt véltem hallani, hogy üres, üres, üres, üres. Gyászosan adta alá a zenét az ágy lábának csikorgó sírása. Minél jobban feltüzeltem magam, annál éhesebbé váltam, és ezt a mardosó éhséget csak egyvalaki tudta volna csillapítani, de ő nincsen kéznél.
Szakítás utáni romeltakarítás: így szedjétek össze magatokat, ha padlóra kerültetek!
„Egy szakítás után szinte mindenki padlóra kerül – aztán hónapokon keresztül azon dolgozik, hogy valahogy összeszedje onnan magát. Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít, és ez így is van – de a tippjeinkkel lerövidíthetitek ezt a folyamatot.”
Néha működött a szex, addig, amíg elélveztem, és tartott az orgazmus. Addig majdnem teljes ember voltam, de utána hirtelen újra ugyanaz a nő voltam, mint előtte: egy nő az ágyon, anyaszült meztelenül, hatalmas, tátongó lyukkal a testében. Hajszolni kezdtem az élvezetet, hogy legalább addig is jobb legyen, de egy idő után olyan művivé vált az egész. Kezdtem elfelejteni, milyen is a szeretkezés lassúsága, és a kellemes bizsergés, ami vele járt. Olyanok voltak az élvezéseim, mint egy jól felépített ütemterv, másodpercre pontosan belőve.
Aztán abbahagytam. Magzatpózba kucorodva ölelgettem a takaróm, és azt képzeltem, hogy gyógyulok. Azt olvastam valahol, hogy a sejtek folyamatosan osztódnak, szaporodnak, és egész szövetek jönnek létre, napok alatt. Azt képzelem, hogy valahol belül, a lyuk oldalában a sejtek sokasodnak, egymásra épülnek, és napról napra kissebbé válik bennem az üresség.
Azt reméltem, úgy kitöltenek majd, mint a sarkakat a pókhálók.
