Éreztétek már úgy, hogy szerettek valakit, nem tudtok elszakadni tőle, de hosszú távon már nem tudtok tervezni vele különböző okok miatt? Néha úgy érzitek, nem is nagy a baj, megmenthetitek ezt a kapcsolatot. Majd néhány nappal később újra jön a felismerés: ez így nem mehet tovább. Erről szól ez az #egyperces.
Fekszem melletted, és te nyugodtan alszol mit sem sejtve arról, mennyi minden játszódik most le bennem. Szívesen hozzád bújnék és álomba szenderülnék, de érzem, hogy nincs minden rendben. Csapdába kerültem, és az egyetlen, aki segíthet, az én vagyok, de mégsem tudom megtenni az első lépést a szabadság felé. Érzem, ha elhagylak, a szívem apró darabokra hullik, hiszen szeretlek.
Nem tudom, tudnék-e úgy szeretni mást, mint téged. De fontos kérdés az is, hogy vajon engem tudna-e valaki úgy szeretni, mint te.
Persze erre nem kapok most választ senkitől. De az az igazság, nem vagyok felhőtlenül boldog melletted. Minden egyes veszekedésnél, meg nem hallott kérésnél, elfelejtett ígéretnél szenvedek. Szeretnék még mindig optimista lenni, hinni, hogy ennek a kapcsolatnak van jövője, de ettől minden egyes nap messzebb és messzebb kerülünk.
Vajon te is érzed?
Annyiszor fordítottam már neked hátat, te is nekem. De újra és újra itt kötöttünk ki: egymás mellett. Hiszen a szerelem és a szenvedély egy olyan kapocs köztünk, ami nem múlik, bármennyi időt is töltünk külön. A csókod még mindig olyan, mint legelőször. Az ölelésed enyhíti bánatomat. Egy biztonságos, de folyamatos harccal teli pont vagy az életemben, amit vagy meg kell javítani, vagy el kell engedni.
Hosszú perceken át őrlődöm még a sötétség csendjében tanácstalanul, miközben te csendesen szuszogsz. Közelebb húzódom, te pedig álmodban átkarolsz. Biztonságban érzem magam a karjaidban, kezd elcsendesülni a lelkiismeretem, a szemem pedig lassan lecsukódik.
Menjek vagy maradjak?
– fut még át utoljára az agyamon, majd elalszom.
