Bármilyen hihetetlen, bizonyos szempontból rákbetegség és rákbetegség között is van különbség. Van, amelyik olyan agresszívan falja fel a lelket és a testet, olyan agresszíven taszít a nem létezés fekete lyukja felé, hogy képtelenség ellene bármit tenni. És van, amikor a betegség jelen van, de nem terít le teljesen. Ilyenkor kerülhet valaki olyan határmezsgyére, ahol a munka életmentő, és nemcsak lehet, hanem meg is kell tartani az állásunkat.
Sarah Donnelly története 2014-ben kezdődött, 30 éves volt, amikor kiderült, hogy mellrákja van. Ahogy a legtöbben ebben az esetben, ő sem akarta elhinni, hogy ez az ő diagnózisa, és ez pont vele történik. Az édesanyjának szintén mellrákja volt, amikor terhes volt Sarah-val, aki nem szerette volna, hogy a legkedvesebb szerette újraélje élete egyik legszörnyűbb traumáját.
Még abban sem volt biztos, hogy mennyire súlyos a helyzet, milyen kezeléseket kell vállalnia, amikor már akkor tudta, hogy a munkájának szerepe lehet abban, hogy ne veszítse el a kapcsolatát a valósággal.
A munkahelye ugyanis mindennapi rutint és stabilitást jelentett az életében.
Mi történik a diagnózis után? – mentális bokszkesztyű a betegségben
Sokkoló, megrázó élmény azzal szembesülni, hogy valamilyen súlyos, életet veszélyeztető betegségben szenvedünk. Megáll a világ, hirtelen fényévnyi távolságra ugranak a megszokott mindennapok és olyan alapvető fogalmak értékelődnek át, mint az én vagy a jövő. A különböző kezelésekben és terápiákban való részvétel mellett a pszichológiai feldolgozás is komoly feladatot róhat a betegekre.
A cikket ide kattintva olvashatjátok tovább.
Bár Sarah természetesen óriási támogatást kapott a családjától, a kollégái hatalmas szerepet játszottak az életében, amelyet csak egyik napról a másikra tudott élni. Ők voltak azok, akik tartották benne a lelket egy-egy vicces beszólással, poénnal. Olyan kapcsolata volt a közvetlen kollégáival, amely megkönnyítette az életét ebben a nehéz helyzetben.
Sarah a betegsége során és utána is sok-sok nővel beszélgetett, akiknek nem volt meg a lehetőségük arra, hogy meg tudják tartani az állásukat a kezelés alatt. Nem azért, mert nem tudtak vagy nem akartak volna dolgozni. Nagyon sokan azért kerülnek nehéz helyzetbe anyagilag és lelkileg is, mert a vezetőik vagy kollégáik puszta jószándékból szabadságra küldik őket. Szeretnék ugyanis, hogy az illető csakis saját magára fókuszál.
Majd visszatérsz, ha már jobban vagy” – mondják.
Sarah-nak szerencsére olyan vezetője volt, aki átmeneti időszakként tekintett a betegségére, és támogatta abban, hogy új munkarendet alakítsanak ki. Olyat, amelybe belefér a kezeléseken való részvétel és a műtétek utáni regenerálódás. A munka beosztásához Sarahnak meg kellett figyelnie, a kemoterápia után pontosan hány órával van rosszul, mennyi ideig tartanak a rosszullétei. Ehhez igazította a munkahelyi teendőit. Sok időt tölthetett home office-ban, amely nem azt jelenti, hogy ellógta a munkát, pont az ellenkezője számított.
A határidők egyben tartották az életét.
Sarah egy TED-videóban is elmesélte tapasztalatait, amelyben megjegyezte: szembe kell néznünk azzal, hogy egyre tovább élünk, így egyre nagyobb az esély arra, hogy komoly betegségekkel kell számolnunk az életünk során. Erre pedig nemcsak nekünk kell készülnünk, hanem a munkaadóknak, cégeknek, vállalatoknak is. Nem lenne túl szerencsés hozzáállás a munkaadók részéről, ha mindenkit mentesítenének a feladatok alól, hiszen ma már sok olyan feladatkör létezik, amelyet szinte bárhonnan és bármikor végezhetünk. Miért ne tennénk ezt akkor, ha az életünk is múlhat rajta?
Az ő teste, az ő döntése – így támogassátok a szeretteteket, ha rákkal küzd
Tizenhárom éves voltam, amikor anyám meghalt rákban. Ma is előttem van, ahogy negyvenöt kilósra fogyva, kopaszon biztattuk: meg fogsz gyógyulni. Ő nem gyógyult meg, de szerencsére sokan épülnek fel a szörnyű betegség után, és képesek teljes, boldog életet élni. A környezet támogatása ennél a ronda betegségnél rengeteget számít…
Barok Eszter cikkét ide kattintva olvashatjátok végig.
