Ha van egy kutyád, nem kell megfogni a pénzt: gazdag ember vagy

Ha van egy kutyád, nem kell megfogni a pénzt: gazdag ember vagy

Gyerekkorom óta kutyák közelében éltem, de a bizalmam feléjük hosszú évek alatt, óvatos kis lépésekkel alakult csak ki. Sőt, voltak olyan évek, amikor inkább teherként tekintettem a kutyákra, mint segítőkre.

Gyerekként féltékeny is voltam néhányra, más kutyáktól meg féltem – mindezt azért írom le ennyire őszintén, mert szeretném, ha tudnátok: azok közé tartozom, akik számára nem volt egyértelmű a kutyaszerelem, engem évek kitartó munkájával hódítottak meg a kutyák... örökre.

Már írtam a blog indításánál, hogy intézetben nőttem fel, illetve jó pár évet töltöttem intézetben – gyakorlatilag a teljes kamaszkoromat, meg az ovis korom egy részét.

Az első élményem a kutyákról viszont még a saját családomhoz kötődik. Egy tanyán éltünk lenn az Alföldön, lovak rugdosták a szoba falát, ahol aludtunk. A kopár, szél fújta, poros udvar egyik sarkába volt kikötve Hattyú, egy hófehér komondor, aki haragudott a világra, de legjobban azokra az emberekre, akik megfosztották szabadságától. Akik láncra verték.

Én sajnáltam azt a kutyát, de féltem is tőle nagyon.

Ha a közelében ért földet a labda, amit rugdostunk, óriási bátorságpróba volt: ki merészkedjen a kutya közelébe visszaszerezni a játékot. Kicsi voltam, csak négy éves, amikor kiszakadtam abból a családból, de máig tisztán emlékszem az utolsó vele kapcsolatos képre: amikor kigördült velünk az autó, ami aztán messze vitt arról a tanyáról – Hattyú dühödten rángatta a láncot, rohant volna utánunk. Őrjöngött. Nem értettem miért, én azt hittem, csupa jó dolog vár majd rám, ő talán érezte, hogy nem. Később hevesen vágytam a kutya helyében lenni, aki láncra verve ugyan, de ott maradhatott, ahol nekem is maradnom kellett volna. Nekem azonban más utakat kanyarított és más láncokat vert a sors.

Forrás:
unsplash.com

A következő kutyás emlékem brutális, valaki a szemem láttára vert agyon egy csöpp kutyát, mert idegesítette az ugatása. Csöndben is maradtam sokáig – túl kemény lecke volt, és én évekig hittem, hogy ha nem viselkedek jól, én is Csöpike sorsára jutok. Később magam választottam inkább az intézetet, ahol sok kutya ugyan nem volt, de annak a néhánynak, aki ott élt, kikopott a szőre a sok simogatástól. Ezer szeretetre éhes gyerek nyúzta, imádta őket. Én távol tartottam magam tőlük. Túl mélyre szaladt a horror, az ártatlan kutya halála a lelkembe égett. Nem akartam kapcsolatot.

Aztán férjhez mentem, lett saját házam, hirtelen sok gyerekem és lett saját kutyám is, egy loncsos szőrű puli, Bundás, aki mindig láb alatt volt. Valakitől kaptuk, ott útban volt, mi befogadtuk, de  nehezen barátkoztam össze vele – valahogy nem találtam utat hozzá. Ő közeledett mindig, a nyomomban járt bármerre léptem, de ingerültté tett a közelsége. Ugatásával felverte álmukból a gyerekeket, fellökte őket, magának követelte a figyelmet. Ma már tudom, kivert jószág volt ő is mint én, a saját sorsom láttam benne, a saját reakcióim.

Nem tetszettem magamnak, hát őt se fogadtam el… Hogy alakult a további kapcsolatom a kutyákkal? Erről ide kattintva >>> olvashattok.