Már nem is tervezünk egy életre előre, csak reménykedünk évtizedekben, örök szerelemben, romantikus filmbéli jelenetekben. A valóságban egyre lazábbak a párkapcsolatok, és egyre kevesebb marad belőlük. Vajon miért?
Hol vannak már szegény nagyszüleink sírig tartó házasságai? Hol van az egész életre szóló elköteleződés? Valahol a sublótfiókban az elmúlt idővel együtt. Hiába sóhajtozunk, nem tudjuk visszahozni. Miért ment az a régi korok embereinek, ami ma nem megy nekünk? Vigasztalásunkra szolgáljon, hogy nekik sem ment sokkal jobban, csak más környezetben, más elvárások szerint éltek. Volt egy ház, egy darab föld, és két ember, akik ha akartak volna, sem tudnak kétfelé szakítani kelengyétől az asztallábig mindent. Hát maradtak. És igen, tűrtek, főleg az asszonyok, tűrték a részeges férjet, azt is, aki megverte, megcsalta őket – ez volt akkor a rend. A válás lehetősége szinte fel sem merült, az se mosta volna le magáról, aki a vétlen fél volt a perben. Tisztességes asszonynak az számított, aki első és egyetlen férjével élt, vezette a háztartást és nevelte a gyerekeket.
Nekünk meg itt a sokféle társkereső, okostelefonos alkalmazás, a villámrandik, a közösségi oldalak, akár a tengerentúlon is ismerkedhetünk. A világ kinyílt, és már nem kell beérnünk a falu legszebb legényével. Igen ám, de lassan semmivel sem érjük be. Mert mindig van egy jobb, szebb, hatásosabb, lehengerlőbb, aki mellett jelenlegi párunk eltörpül, ha csak fél órára is. Az történik a párkapcsolatokkal, ami a régi háztartási cikkekkel és gépekkel. Régen volt egy mosógép, egy hűtő, egy tévé, egy konzervnyitó, egy szerszám, de az kitartott évtizedekig, akár egy életen át. Ma minden tömeggyártásban, soron, olcsón készül, és tele vannak vele az üzletek. Ha valami elromlott, meg sem javítjuk – úgy is vannak kitalálva, hogy neki se álljunk –, megyünk, és veszünk egy másikat. Párkapcsolatból is olyat szeretnénk, ami instant működik, mint a zacskós leves, és sosem romlik, nem, nem szorul karbantartásra, nem kér sok időt, ráadásul egyszerűen beszerezhető, cserélhető.
Azért is nehéz ma egy párkapcsolatot működtetni, mert magunk mögött hagytuk a régi rendet, ami arról szólt, hogy egy gyenge nőnek szüksége van egy erős férfira (és annak keresetére) ahhoz, hogy megálljon a lábán és teljes életet éljen. Ma már mi, nők is erősek vagyunk, egyedül is. Vannak barátaink, szaki gárdánk, karrierünk, keresetünk, álmaink, a férfiak pedig még mindig nem tudják eldönteni, hogy ha kinyitják előttünk az ajtót, akkor az most sértés, vagy sem. Nehezen találják meg az erejüket, a férfiasságukat egy olyan világban, ahol nők is nyugodtan kezdeményeznek egyéjszakás kapcsolatokat, és mondjuk nem is akarnak többet. Mit mondjanak egy olyan asszonynak, aki náluk is többet dolgozik? Szó se róla, a nők egyenjogúságnak régóta eljött az ideje, de még kevés férfi érti, hogy ehhez hogy tud társul szegődni. Mi, nők pedig olykor bizony túl férfiasak és bizalmatlanok vagyunk, már csak védekezésből is.
Sokszor úgy viselkedünk nőként, mintha itt lenne a világvége, és fél óránk maradna szaporodni, házat venni, és békében leélni egy életet. Sürgetnek minket, mikor lesz már barátunk, ha van, mikor lesz komoly. Ha az is van, mikor költözünk össze, mikor lesz eljegyzés, esküvő, gyerek, testvér, saját ház, még egy gyerek. Mindezt lehetőleg tíz év alatt. Hát nem lehet nyugodtan csak valaki barátnője az ember, hosszú évekig, macerálás nélkül? De ott a közelgő klimax, a rettentő negyvenes karika, és attól tartunk, egy élet nem elég ahhoz a sok karriertervhez, gyerekhez, kapcsolathoz, önmegvalósításhoz, amit elterveztünk. Ezért aztán sietünk. Még egy évet dolgozom, aztán jöhet a baba, rá egy évre visszamegyek dolgozni… – de még nincs kinek szülni sem. A férfiak pedig páni rémülettel rohannak el, amint megérzik a prédára leső nők összetéveszthetetlen illatát. Időért könyörögnek, nekünk azonban az sosincs. Csoda, ha el sem érünk lélektől lélekig?
Forrás: iStock
