Szimatoló bársonyos orra félretolta a poros, mosásra érett, az előző lakótól ottmaradt csipkefüggönyt. Prüszkölt egy nagyot. Én akkor már teljesen ébren voltam. A ló orra közvetlenül a fejem felett volt. Éreztem fanyar lószagát, a legelt fű illatát, amibe nyári fűszernövények keveredhettek- finom illat volt. Keserédes emlékeket ébresztő. Tücsökciripelős. Én ismertem azt a lovat gyerekkoromból.

Ló az ablakban

Forrás:

Pixabay

Kezdeti, szívdobogtató rémületem lassan elült, átvette helyét valami szokatlan izgalom. Meg akartam érinteni azt a lófejet. Érezni szőre textúráját. Belemarkolni a sörényébe, engedni, hogy magával rántson a kinti, nyárszagú sötétségbe. Úgy ahogy azt megtette már máskor is. De felnőttként gyáva voltam ehhez. A ló orrlyukai hol kitágultak, hol összezárultak – izgatott volt ő is. Nem véletlenül jött. Csalogatott. Elvitt volna bárhova, ha akarom. Akár a csillagok közé.

De én gyáva voltam. Behunytam szemem. Mire újra kinyitottam, a lófej nem volt sehol és a függöny visszahullt az ablak elé.

Másnap hallottam a faluban, hogy a faluszéli ménes kiszabadult, letaposták a veteményeskerteket. Az összeset befogták, igába hajtották mind, csak egy maradt szökésben. Azóta is keresik, de mintha a föld nyelte volna el.

Én meg máig bánom gyávaságom. Vele kellett volna mennem, mert tudom, ő már soha többet nem jön vissza. Szabad marad.