Onnan tudtuk, hogy megérkezett a cirkusz a faluba, hogy a cirkuszosok gyerekei egyszer csak megjelentek az iskolában. Minden évben közel ugyanakkor, hozzánk ősz elején ért el a turné.
Tavasztól ősz végéig járták az országot. Pár lakóautó, a céllövöldés bódéja, ketrecekben állatok. Szegény cirkusz volt, nem utazott sok állat velük – és ennek, így visszatekintve nagyon örülök. Egy óriáskígyót hurcoltak magukkal meg egy-két egzotikus patást. Pár betanított, mutatványos kutyát.
Irigyeltük azokat a gyerekeket és minden szünetben sarokba szorítottuk őket, tele voltunk kérdésekkel. Tényleg ők is szerepelnek? A késdobáló az apjuk? Vagy a bűvész trükkökről faggattóztunk, áruljanak el pár trükköt.
Vándorló életmódjuk romantikus és kalandos volt a szemünkben – mit sem sejtettünk a zuhogó esőben beázó lakókocsikról, az elnyúló próbákról, a kései fekvésekről, a korai ébredésekről, a cirkuszban – kicsi gyerekkoruk óta végzett – kemény munkáról.
Az egyik lány a mi osztályunkba járt, és mivel évente csak egyszer egy hétig láttuk- még a mi gyermeki szemünk is látta a rajta végbemenő változást. Évről évre nőtt fel mellettünk, és kamaszkorára igaz szépséggé vált, akit akkor már nem csak a miénktől eltérő izgalmas élete miatt, de szépsége miatt is irigyeltünk. Az összes fiú Ginába volt szerelmes, a szőke, oroszlánsörényű lányba, akinek kígyóteste estéről estére elkápráztatta a nézőket felfoghatatlan hajlékonyságával. Gina mindig vidám volt, élettel teli és erős. Szünetekben hajlandó volt némi magánszámra és mi tátott szájjal néztük, ahogy karikába hajlítja magát, mintha nem is lennének csontok a testében. Minden lány Ginára akart hasonlítani.
Persze megnéztük a cirkuszban is, ahol újabb meglepetés volt az átalakulás: flitteres ruhájában, bonyolult hajfonataival valódi művésszé lényegült. Köze nem volt ahhoz a macskalányhoz, aki tesiórán, a szórakoztatásunkra tapsra ugrott át a hullahopp karikán. Imádtuk.
Aztán egy évben, akkor már felsősök voltunk, sápadtan, kisírt szemmel jött iskolába. Napokig nem nyílt meg, aztán egy reggel sokat késett. Én is késtem aznap, a kicsengetésig már nem mentünk be a terembe. Sírt. Elmesélte, hogy válnak a szülei, szétszakad a család, és ilyen még nem volt ebben a cirkuszban. Nem tudja mi lesz. Az anyja ki akar lépni a társulatból is, nem marad, nem maradhat. Az apuka egy másik településen találkozott valaki mással, kalandba keveredett, lebukott. ÓRIÁSI CIRKUSZ van otthon. Annál is inkább, mert a szülei közös számot adnak elő, légtornászok – a másik élete múlik az ügyességen és a figyelmen. Egy rossz mozdulat és kész a baj.
Szomorúsága és tanácstalansága szívszaggató volt. Akkor szembesültem azzal először, hogy az igazi CIRKUSZ nem a sátoron belül – hanem azon kívül van. És mindannyian késdobálók, artisták, oroszlánszelídítők vagyunk. Csak a fellépéseknél nem viselünk flitteres ruhát.
