Egyéb kategória

Kicsiként belém erőltették az ételt: A legdurvább esetet sosem bocsátom meg

Sokaknak van rossz élménye az óvodából, amikor arra kényszerítették az óvónénik, hogy akarata ellenére egyen, esetleg erőszakkal tömték belé a nem kívánt ebédet. Ugyan az óvodában ilyen élmény nem ért, vagy szerencsére már nem emlékszem rá, egy másik eset sokkal nagyobb nyomot hagyott bennem, és okozott maradandó károkat.

vous - 2022.04.10.
Kicsiként belém erőltették az ételt: A legdurvább esetet sosem bocsátom meg

Sosem voltam nagy étvágyú gyerek, anyám mindig panaszkodott, hogy mennyire válogatós vagyok. Milyen kínos velem vendégségbe menni, sokszor csak piszkáltam, ami a tányéromon volt. Inkább éltem vízen és kenyéren, mint amit a vendéglátónk készített. Alapból kicsi adagokat ettem, és nagyon kevés volt az a fajta élelem, amit hajlandó voltam elfogyasztani. Nem volt számomra probléma, ha inkább éhes maradtam, csak ne kelljen olyat enni, amit nem akarok.

„Edd meg az ebédet, mert Afrikában éheznek.”

Az ilyen és hasonló közkedvelt unszolások rám nem hatottak. Nem lettem éhesebb, mert más gyerek örült volna, ha fele ennyi ételhez jut. Ilyenkor azt feleltem, hogy akkor adjuk nekik. Ezzel persze anyám csak idegesebb lett, mert nem jutott közelebb a célhoz, hogy megfelelően tápláljon. Azt sem tudta nagyon hova tenni, hogy az édességekért sem lelkesedtem. 

„Ott van három napja a krémes a hűtőben, és még mindig nem etted meg! Milyen gyerek az ilyen?”

Nálam nem volt olyan, mint a legtöbb kölyöknél, hogy amikor a borsófőzelék közben közlik, hogy tele vannak, akkor a desszert említésétől hirtelen csodák csodájára még lesz egy kis férőhely a csokitortának a pocijukban. Amikor azt mondtam, hogy nem bírom, akkor ott vége volt az ebédnek. Hozhattak elém bármit, nem érdekelt. Tényleg dugig voltam. Nassolni se nagyon nassoltam, ha elém raktak egy almát, nem ettem meg. Fel kellett vágni apró gerezdekre, és akkor pár óra alatt lassan elfogyott. Persze rám kellett szólni néha, hogy folytassam. 

durcás kislány

A folyamatos nyaggatás, hogy milyen nyeszlett vagyok, hogy miért nem eszek, csak még inkább stresszessé tett, hogy megjöjjön az étvágyam. 
Forrás:
Canva

Lehet elkényeztetettnek hívni, de ez nem ilyen egyszerű. Tudtam, hogy milyen ízeket kedvelek, éreztem, hogy mennyi táplálékra van szükségem, a többi csak teher volt számomra. Egyébként is könnyen megfájdult a hasam. A folyamatos nyaggatás, hogy milyen nyeszlett vagyok, hogy miért nem eszek, csak még inkább stresszessé tett, hogy megjöjjön az étvágyam. 

Egyszer egyik este anyám valami fura ételt tett elém. A mai napig nem tudom mi volt, valami panírozott étel és talán máj is volt benne, de azóta sem találkoztam vele. Egyik barátnője készítette, és hazahozta a vendégségből. Anyám közölte, hogy ez lesz a vacsora és kész. Hosszas szenvedés következett, mert az első morzsák után elment tőle a kedvem, bár látványra sem volt túl hívogató.

„Addig innen nem állsz fel, amíg nem eszed meg.”

Elsőre jó taktikának tűnt, hogy közöltem, hogy akkor itt éjszakázom az asztalnál, de az első fél óra után elfogyott anyám türelme, és ott hagyott a konyhában. Amikor hosszú időn át nem tért vissza, ravasznak hitt terv formálódott meg a fejemben. Már kicsi koromban belém nevelték, hogy ételt nem dobunk ki, és ehhez mindig is tartottam magamat. A maradékomat mindig lepasszoltam a szüleimnek vagy valami ismerősnek, aki szívesen megette. Most viszont nem láttam más kiutat a helyzetemből: odaosontam a szemeteshez, és a furcsa ételt beleszórtam. Majd diadalittasan bevittem a nappaliba az üres tányéromat, hogy végeztem.

Hamar lebuktam, és anyám iszonyatosan dühös lett rám. Dühösen ordított velem, hogy mennyire hálátlan vagyok, hogy kidobom az ételt, amikor valaki dolgozott vele és mások éheznek. Visszagondolva, ebben teljesen igaza volt, de ami ez után következett, azt azóta sem bocsátottam meg neki.

„Most azonnal kiszeded a szemetesből és megeszed.”

Taknyom-nyálam egybefolyt, úgy bőgtem, miközben a hideg csempén kuporogva próbáltam kihalászni az ételt a szemetesből. Öklendeztem az undortól, ahogy a rothadó banánhéj és egyéb maradvány közül igyekeztem kikotorni a vacsorámat. Teljesen magamon kívül voltam, hogy nekem ezt ilyen formában le kell nyelnem, pedig eredeti állapotában sem voltam nagyon képes rá.

Csak a folyamat végén derült ki, hogy igazából nem kell megennem, csak mérgében mondta. Vagy apám állította le, hogy elég legyen. Már nem tudom, nagyon kicsi voltam. Azóta a szemetet képtelen vagyok levinni, ha a közelébe megyek, azonnal öklendezni kezdek. Elég, ha csak a szagát megérzem. Csak gyorsan kidobom, amit akarok, de kivenni a kukás zacskót képtelen vagyok. Párszor megpróbáltam, de muszáj volt eldobnom, és a vécéhez rohannom, mert hánynom kellett. Étkezési zavarom is lett idővel, ha stresszes vagyok, akkor a sima étel illatától is ugyanúgy öklendezem, mint békésebb napokon a szemetesétől. Akár egy friss pékáru látványa is elég, és ki kell menekülnöm a konyhából vagy a boltból, ahol vagyok. Ilyenkor napokig képtelen vagyok enni.

Ajánlott cikkek