lány könyvel

Tényleg kell terv a következő 5 évre? – Avagy mi van, ha beüt a kapunyitási pánik?

Mindjárt itt a karácsony, a családi asztalnál pedig idén te leszel a kiszemelt? Sorra jönnek az olyan kérdések, mint a „Meglesz az a diploma? Hol fogsz dolgozni? Na, és mi a helyzet lányok/fiúk terén? Hallottad, hogy a volt osztálytársadnak, már gyerek született?”

Mint egy félresikerült vizsgán, csak állsz és nem tudsz mit válaszolni. Ismerős érzés? Az utóbbi hónapokban egyre többen kérdezték meg tőlem, hogy: “Na, és mit fogsz csinálni jövő évtől? Mik a terveid, ha végeztél?” Mert ugye kell a terv, legalább a következő 5-10 évre. Ennek a gondolata pedig úgy kezd szorítani, mint egy kihízott nadrág.

Azt hiszem kapunyitási pánikom van.

Ez az utolsó évem az egyetemen, jövő nyáron végzek és tényleg a saját lábamra kell álljak. Pontosabban: a saját lábamra akarok állni. Félre ne értsetek! Nem szeretném húzni az időt, nem gondolom, hogy megrekedtem valahol a könnyed gyerekkorba. Szeretnék anyagilag függetlenedni, szeretném eltartani magam. De ennek ellenére egyre gyakrabban hatalmasodik el rajtam a pánik. A kérdések csak gyűlnek bennem, mint a rajzfilmfigurák felett a sötét esőfelhők.

  • Megvan a kellő tudásom ahhoz, hogy a szakmában állást találjak? Kezdjek bele a következő képzésbe, hogy minél előbb célba érjek? És ha igen, akkor melyik legyen?
  • Maradjak a fővárosban, ahol sokkal több a lehetőség? Vagy menjek haza vidékre, hogy végre közelebb legyek a szeretteimhez?!
  • Vagy menjek külföldre, amíg még nem köt ide senki?
  • És mikor talál rám a nagy Ő? Vajon fogom érezni, hogy Ő már tényleg az?
  • Építsek karriert?
  • Baj van velem, ha nem akarok?

Ezek a kérdések naponta futnak át a fejemben. Egyszerre vagyok tele vágyakozással és félelemmel. Hálás lehetek, hogy olyan korba születtem, ahol a nők is tanulhatnak, kiléphetnek a világba, rendelkezhetnek saját egzisztenciával. Mégis megijeszt a sok út, ami szerteágazik előttem, hiszen szeretném a legjobbat választani.

Az iskola, és főleg az egyetem belénk nevelte, hogy menni kell, csinálni, hajtani, dönteni kell. Méghozzá jól dönteni!

Még nem született meg bennem a választás, hogyan is legyen tovább. Csoporttársaimmal, velem egykorú vagy akár fiatalabb ismerőseimmel is egyre többet beszélünk erről. Vannak közöttük olyanok, akik célirányosan tudják, hogy ők bizony ki akarják taposni a kutatóknak szentelt utat, mások végtelenül hálásak, mert óvónőként már találtak is munkát a szülővárosukban. Van, aki pakol és nekivág Dél-Amerikának. De olyan is akad, aki nem vágyik külföldre, inkább itthon szeretne tenni azért, hogy hazánk élhetőbb legyen. Egyesek már a gimi óta hosszú párkapcsolatban vannak, és evidens, hogy hamarosan jöhet a lagzi és a gyerek. Mások hallani se akarnak az elköteleződésről, vagy épp epekedve vágynak arra, hogy rájuk találjon a szerelem.

hadija-saidi-jCfDzOQ2-C8-unsplash
Egyszerre vagyok tele vágyakozással és félelemmel.
Forrás:
Unsplash.com

Abban azonban mind egyetértettünk, hogy a mostani helyzet, az új valóságunk még inkább megnehezíti a feladatunkat. Sötétben tapogatózunk, és nem tudjuk, hogy mikor húzzák ki újra alólunk a szőnyeget. A minket körülvevő világ olyan mértékben alakul át, hogy azok a keretek, amikben felnőttünk, amiket eddig a normálisnak gondoltunk, mára teljesen megkérdőjeleződtek.

Nehéz dönteni, és nehéz ma (is) fiatalnak, pályakezdőnek lenni. De lássuk be: az élet nem sprint, hanem egy maraton. A lényeg, hogy mozgásban maradjunk, hogy menjünk előre és fejlődjünk.

Manapság a pszichológia beköltözött az otthonunkba. Elvárjuk, hogy minden fontos témában megszólaljanak a szakma nagyjai. „Normális, ha ezt vagy azt érzem? Mi lehet a baj velem?” – szegezzük nekik a kérdést elég gyakran.

A legfrissebb kutatások, és a legkorszerűbb nézetek szerint az ember a születésétől egészen haláláig lépeget a fejlődés útján. Ha ezzel a szemlélettel közelítjük meg az életutunkat, akkor máris kisebb a teher a vállunkon. Nem a 20-as évek elején kell mindent megtanulni, mindent jól csinálni, mindent elérni és a teljes önmegvalósítást magunk mögött tudni.

A 20-as éveink elején csak egy újabb fordulóponthoz – a pszichológia szerint krízishez – értünk. Lehet, hogy most sok a kérdésünk, félünk elköteleződni, keresgélnénk még mások vagy épp önmagunk után. Ezek a krízisek nem elkerülhetők. Ahogy kisbabaként is meg kellett tenni az első bizonytalan lépéseket ahhoz, hogy ma már boldogan sétáljunk a Duna-parton, úgy ezeket a helyzeteket is teljesíteni kell. De ez az állapot nem csak a káoszt rejti magában!  Most a feladatot látjuk a helyzetben, meg akarjuk oldani, jól akarunk teljesíteni és túl akarunk lendülni rajta. És bár ijesztő a nagybetűs felnőttkor, ne felejtsük el, hogy a kapunyitási pánik a fejlődésünk velejárója, egy normális állapot. Ahogy a többit, ezt is az egyensúly fogja követni!