mérleg

Ezt tette velem az ételtől való félelem

Gyerekkorom óta szerettem enni. Mindig kitörő örömmel vártam, hogy menjünk a nagymamámhoz, mert egyet jelentett a kedvenc desszerteimmel, imádtam a karácsonyt, és mindig kitartóan könyörögtem anyának a boltban, hogy csak most az egyszer vegyen nekem csokit, de tényleg csak egyszer. Mára azonban az étellel való kapcsolatom 180 fokos fordulatot vett. Mégis mi változott?

Míg gyerekként semmilyen negatív érzés nem társult a melegen illatozó kakaós csigák, vagy a mekis sültkrumpli mellé, addig a tinikor során könyörtelenül csapott arcon a felismerés, hogy érdekel, hogyan is nézek ki. Igen is számít, hogy mekkora a hasam, vagy a combom, sőt, nagyban ettől is függ, hogy mennyi figyelmet kapok a fiúktól, csinosnak hívnak-e a rokonok, és irigykedve lesnek-e rám a lányok az öltözőben. Ez a tény eleinte nem járt jelentős következményekkel, igazából csak visszavettem a nasizásból, már nem eszegettem csipszet az esti filmhez, meg a mamát sem kértem meg minden hétvégén, hogy a kedvenc sütimet süsse. Semmi extra, nemde? Tényleg nem volt semmi extra, azonban egy idő után felgyorsultak, és erőteljes bal kanyart vettek az események. 

Ami egyik nap még egészséges odafigyelés volt, az másnapra görcsös szorongássá fajult.

A családtagok megdicsértek, hogy duci kis tinilányból milyen szép karcsú fiatal hölgy lettem, a lányok irigykedve pillantottak rám, sőt, a diétámról érdeklődtek, és életemben először a fiúknak is elkezdtem tetszeni.
A családtagok megdicsértek, hogy duci kis tinilányból milyen szép karcsú fiatal hölgy lettem, a lányok irigykedve pillantottak rám, sőt, a diétámról érdeklődtek, és életemben először a fiúknak is elkezdtem tetszeni.
Forrás:
Pexels

Mire betöltöttem a 17-et, elhatároztam, hogy a fehér lisztet és a cukrot teljesen kiiktatom az étrendemből, mert hát azok ördögtől valóak, emellett pedig a bevitt kalóriák mennyiségét is a minimumra csökkentem. Állandóan azon járt az eszem, hogy lehetne a már amúgy is igen kevés ételt még kevesebbre csökkenteni, amikor pedig nem ezen filóztam, akkor az evésre gondoltam - frissen sült pékárun, pizzán és csokin jártak a gondolataim az idő túlnyomó többségében, de nem diszkrimináltam, bármit szívesen benyomtam volna, amit az elképzeléseim szerint “nem lehetett”. 

A sanyargatásnak megvolt az eredménye: néhány hónap leforgása alatt jelentős fogyáson mentem keresztül, amit a környezetem is megjegyzett.

A családtagok megdicsértek, hogy duci kis tinilányból milyen szép karcsú fiatal hölgy lettem, a lányok irigykedve pillantottak rám, sőt, a diétámról érdeklődtek, és életemben először a fiúknak is elkezdtem tetszeni, ami egy számomra meglehetősen újkeletű, de mondhatni megrészegítő érzés volt. Ezennel el is határoztam, hogy bármennyire is nehéz, maradok a diétámnál, hiszen ez mind jóval többet ér, mint holmi túrós táskák, vagy akár egy tányér tészta - jó lesz helyette a saláta is.

A valódi probléma akkor kezdődött, amikor egyszerűen már nem bírtam tovább - az egész napos szemkopogtató éhségtől kínlódva suli után betértem az első kisboltba, majd csokival, kakaós csigával, és egy doboz kólával távoztam. Alig vártam, hogy hazaérjek, és maradéktalanul elpusztítsam a frissen beszerzett zsákmányom, a tervem pedig az volt, hogy utána könnyűszerrel megszabadulok a bevitt finomságoktól, ahogy azt pár napja egy sorozatban láttam. A szóban forgó jelenetben a lány az ujját használva szabadult meg a kiadós vacsorától, amit előtte elfogyasztott - ez olyasmi volt, ami előtte meg sem fordult a fejemben, és ami utána már sosem hagyta el a gondolataimat. Dehát akkor miért nem csinálja mindenki ezt?

Persze, nem tűnik valami kellemesnek, azonban a cél szentesíti az eszközt, meg mit számít, ha legalább ehet egy jót az ember, és még hízni sem fog tőle.

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben vettem célba a vécét, miután mohón befaltam a kisboltból beszerzett javakat, és bár valóban kicsit kellemetlen volt, egy percig sem bántam, épp ellenkezőleg - úgy éreztem, hogy ezennel az enyém lett a világ.

Az első alkalom után nem volt megállás - minden nap vettem magamnak valami finomságot, amit épp kívántam, majd könnyedén meg is szabadultam tőle. Mindig korábban voltam otthon, mint anyuék, így senkinek nem tűnt fel, ha pedig valamiért mégsem voltam egyedül, akkor szimplán megeresztettem a csapot, vagy hangosabban bömböltettem a rádiót.

Miután teljesen függővé váltam, és szinte a napi rutinom részévé vált a falási roham, majd az ételtől való megszabadulás, már nem volt annyira következményektől mentes az új szokásom.

A testem olyan tüneteket produkált, amelyekből tudtam (még ha nem is ismertem be), hogy rossz úton járok, de próbáltam figyelmen kívül hagyni, amíg lehetett, azonban a testi hatások csak nem múltak. Már egy ideje éreztem, hogy amit csinálok, az végül komoly következményekkel fog járni, de csináltam, amíg bírtam. Emellett már anyunak is kezdett gyanús lenni a kukámban felhalmozódott csokipapírok és csipszes zacskók mennyisége, miközben a testem változatlanul karcsú maradt - az erő ugyan teljesen elhagyta.

Egy tavaszi napon kényszerültem pontot tenni az önpusztító életmód végére.

Már reggel egy kész haláltusa volt kikelni az ágyból, úgy éreztem, minden porcikám sajog, semmire nem tudok koncentrálni, és gyakorlatilag a saját halálomtól kezdtem rettegni. A félelem nem volt alaptalan, ugyanis a konyhába kilépve nemes egyszerűséggel összeestem, a következő pedig, amire emlékszem, az anyukám rémült arca és kisírt szemei egy kórházi szobában.

Aznap akaratomon kívül lelepleződtem, és olyan fájdalmat okoztam a szüleimnek, amilyet sosem szerettem volna. Anyukám elmondása szerint tudta, hogy valami baj van, de nem akart információk nélkül letámadni, és remélte, hogy csak egy kis tinikori melankólia ült meg - ennél azonban sokkal többről volt szó.

Ennek már több, mint három éve, azonban a gyógyulásomnak még nincs vége, és úgy érzem soha nem is lesz. Mindig ott lesz bennem az a vékonyságra vágyó, elveszett tinilány, aki csupán visszaigazolásra vágyik. Aki attól fél, hogy néhány finom falat elfogyasztásától csak egyre nagyobb és nagyobb lesz, így bármit megtenne, hogy ne kívánja őket olyan nagyon. Bár tőle már nem fogok tudni megszabadulni, megteszek mindent, hogy egészséges és boldog legyek, és ne az ételt tekintsem a legnagyobb félelmemnek.