Szerethetünk-e egy olyan gyereket, aki folyamatosan bántja a társait? Vagy ami talán ennél is fontosabb: milyen felnőtt válhat egy másokat kiközösítő, megszégyenítő gyerekből?
Tegyünk félre minden sztereotípiát azzal kapcsolatban, hogy a lányok mindig kedvesen és jól viselkednek, a fiúk pedig verekednek és általában csintalanok. Mindannyian tudjuk, hogy néha az őszintének tűnő gyerekmosoly mögött igazán bántó gondolatok állnak. Láttuk már sok olyan filmet, ahol a lányok kegyetlen módszerekkel próbálták megalázni, zsarolni társaikat, a fiúk pedig határt nem ismerve táncoltak a felnőttek idegein.
Sajnos én is egy voltam azok közül, akik bántották a társaikat.
Már az oviban megmutatkozott a törtető személyiségem. Amikor második évben megérkezett az új fiú – aki azonnal kiskirálynak nevezte ki magát –, én azonnal tudtam, hogy a királynője akarok lenni. A szokásos délutáni játékon, ahol mindenkinek volt egy szerepe, hamar elértem, hogy a „feleségévé” avanzsáljon engem. Ehhez persze az kellett, hogy a délelőtti körjátékon a vetélytársamnak annyira felsértse a szandál a lábát, hogy később nem tudjon velünk játszani. Megoldottam ezt is.
Aztán a fiú gondolt egyet, és a királyos játék helyett énekkórust szervezett maga köré. Itt már komolyabban kellett helyt állni, hiszen sose tudtam szépen énekelni. Természetesen feltűnt neki, hogy valaki nagyon csúnyán próbálkozik, így hamar kirakott engem a csoportból. Bosszúból – a barnább bőre miatt – kitaláltam, hogy biztosan cigány. A hír pedig futótűzként terjedt az oviban.
Egy másik emlékezetes sztori az, amikor az egyik délutáni foglalkozás miatt tovább maradtunk az óvodában. Az udvaron bújócskáztunk, és az egyik lánnyal a kert melletti bokorba bújtunk be. Még nem találtak ránk, de a lánynak vécére kellett menni. Nem akartam hagyni neki, hogy kimásszon a bokorból, hiszen akkor megtaláltak volna minket. Nem bírta tovább, és bepisilt. Közben már többen hazamentek, és megérkezett a kislány anyukája is. El tudott volna úgy menni, hogy a társaink ne vegyék észre az egészet, de én beköptem őt. Sokáig csúfolták emiatt.
Az iskolában már nem egyedül szekáltam másokat. Hamar alakítottam magamnak egy négy fős lánybandát, akikkel elválaszthatatlanok voltunk. Alsóban több olyan osztálytársunk volt, akik a helyi gyermekotthonból jöttek, így nem volt nehéz elérni, hogy mi legyünk az osztály közepe. Később, amikor felső tagozatba mentünk, egy új lány érkezett hozzánk. Esélyt se adtunk neki, hogy beilleszkedjen: kedvesnek mutattuk magunkat, hiszen egy jól szituált család, jó tanuló gyereke volt. Ez azt jelentette, hogy minden könyvet, amit a szülei megvettek neki, azt elkértük tőle, és a nehezebb házi feladatokban is ő segített nekünk. De ezek az befolyásolások, gúnyolódások, kiközösítések nem tűntek fel a tanároknak, hiszen a többiek nem szóltak, mi pedig óvtuk a jó hírünket.
Bevallom, nekem jól ment a manipulálás: addig hízelegtem, amíg el nem értem a célomat, majd később hátat fordítottam nekik.
Az utolsó évre rémálommá vált a helyzet. Akkor fordult minden rosszra, amikor nyolcadik osztály kezdete előtt, épp a nyár utolsó napjain a négyes társaságunk nagyon csúnyán összeveszett. Egyik vita követte a másikat, és az évnyitóra már külön mentünk.
Nem gondoltam akkor, hogy milyen nehéz év áll előttem.
Az addigi kiskedvenc, jó tanuló, a társaság közepe nagyon hamar az osztály peremére került, hiszen kétfelé vált a banda. Ezzel a felállással nem is lett volna akkora probléma, hiszen a további versengések még lendületet adtak. Ám hamar rá kellett jönnöm, hogy egyedül maradtam: ugyanis a bandánkból velem maradt barátnőmre rátalált a szerelem.
Nem tagadom, nehezen teltek a szünetek. Egészen addig bele se gondoltam, hogy mit érezhet egy gyerek a szünetek alatt, ha senki nem beszél vele. Az elején csak a tanórákat vártam, mert ott nem éreztem magam annyira kirekesztve. De szembesülnöm kellett azzal, hogy a régi baráti körrel a versengés még mindig fennáll – csak én maradtam magamra.
Ez az egyedül töltött év nagy lecke volt számomra.
A következő évben iskolát váltottam, és „új emberként” érkeztem egy nagyon klikkesedő közösségbe. Nem volt könnyű a gimi négy éve, nehezen találtam meg a helyem. Mára viszont látom, hogy mekkora hibákat követtem el gyerekként, és utólag nagyon szégyellem magam miattuk. Ezek a tapasztalatok szégyenfoltok a gyerekkoromon – főleg, hogy a társaim nem felejtenek.
Jelenleg fejlesztő pedagógusként dolgozok. Valahányszor olyan helyzettel találkozok, ahol kirekesztés vagy gúnyolódás van a gyerekek között, akaratom ellenére nagyon bevonódok. Ennek ellenére ezek a tapasztalatok segítenek abban, hogy mind bántalmazók, mind az áldozatok szerepébe bele tudjak látni, azonosulni tudjak velük. Úgy gondolom, hogy mindannyian követünk el hibákat. Az viszont nem mindegy, hogy tudunk-e tanulni ezekből.
Luca levelét Kedves Gerda dolgozta fel.
