Tizenhat éves voltam, meggondolatlan és naiv, amikor teherbe ejtett életem első nagy szerelme. Akkor legalábbis azt hittem, de természetesen a szerelemről akkor még fogalmam sem volt. Hittem a szép szónak és az ígéreteknek, hogy minden rendben lesz, ezért megtartottam a babát. Bárcsak másképp döntöttem volna…
Sosem volt egyszerű az életem. Apám már akkor elhagyott minket, mikor anyám még a kórházban feküdt a születésem után. Ő ezután depressziós lett, és az alkoholhoz fordult, engem lényegében a nővérem nevelt fel. Az iskolába leginkább csak melegedni és enni jártam, a jegyeimről inkább nem beszélnék.
A sötétségből kivezető fényt egy Zsombor nevű srác jelentette számomra. Úgy éreztem, neki bármit elmondhatok, és akár az életemet is rábíztam volna, sosem szerettem senki mást úgy, mint őt akkor. Meg tudtuk érteni egymást, elválaszthatatlan társakká váltunk.
Amiről senki nem beszélt…
Tapasztalatlan és naiv tinédzserekként elkerülhetetlen volt, hogy egy idő után az egymás iránt érzett vonzalmunk egy komolyabb szintre lépjen. Elkezdtük felfedezni a testünket, utat engedve az ébredő vágyainknak.
A védekezés módjairól és annak fontosságáról természetesen semmit nem tudtunk.
Azt persze tudtuk, hogyan készül a gyerek, de a megszakításos módszeren kívül semmi mást nem alkalmaztunk. Eleinte semmi gond nem is volt, bár ez is csak a vak szerencsének köszönhető, 4 hónap után viszont hiába vártam a menstruációmat. Csak egy héttel később árultam ezt el a barátomnak, ő pedig azonnal elrángatott a gyógyszertárba egy terhességi tesztért.
Az a bizonyos két vörös csík
Életem egyik legkellemetlenebb élménye volt, amikor megvettük a tesztet, a fekete leves viszont csak ezután következett. A közeli pláza egyik mosdójában kellett megtudnom, hogy terhes vagyok.
A barátom természetesen próbált megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, de bennem akkor egy világ omlott össze. Azt viszont határozottan tudtam, hogy nem dobhatom el magamtól ezt a gyermeket. Nem tudtam volna megtenni, és pénzünk sem lett volna rá, hogy kifizessük az abortuszt.
Nem beszéltünk róla senkinek, csak akkor, mikor már túl késő volt.
Sok támogatásra nem számíthattunk. Zsombort a nagymamája nevelte, aki ekkor már elég komoly betegséggel küzdött, és az én anyám sem volt egy túlságosan segítőkész személy. Viszont amikor már fizikai jelei is látszódtak az állapotomnak, elé kellett állnom, hogy színt valljak.
Minden megváltozott körülöttem
Anyámat mintha kicserélték volna a hír hallatán. Akkor este láttam a kezében utoljára piás üveget, mikor elmondtam neki, hogy nagymama lesz. Mindenben próbált nekem segíteni, a terhességem alatt és a szülés után is.
Zsombor szintén igyekezett mellettem lenni, legalábbis az első hónapokban. Utána egyre kevesebbet láttam, míg végül nem jelentkezett többé. Egy levelet hagyott maga után, amiben leírta, hogy sajnálja, de ő nem áll készen az apaságra.
Ő kiszállhatott ebből, de nekem már rég túl késő volt.
Igyekeztem erős maradni, hiszen tudtam, hogy a gyermekemnek szüksége van rám. Anyámmal szerencsére sokkal jobbra fordult a kapcsolatunk, mintha érezte volna, hogy kapott az élettől egy esélyt, hogy jóvá tegye a sok szörnyűséget, amit okozott. Én pedig szörnyű anyának tartom magamat, mivel tíz év távlatából is szinte minden nap azt kívánom, hogy bárcsak ne így történt volna mindez.
M. történetét Szatmári Gabriella dolgozta fel.
