A tiltott gyümölcs mindig kicsit édesebb, mint kéne… ezt a kezdetek óta tudjuk, hála Évának. Ha valamire azt mondják, hogy nem szabad, akkor csak jobban akarjuk. Ez így van a kapcsolatokkal is. A tiltott fantáziák, a szerelmek néha pont ott találnak meg, ahol legkevésbé számítunk rájuk. Ramóna történetét Fazekas Nóra dolgozta fel.
Első és meghatározó szerelem volt a miénk Petivel. Bármi lehetett volna belőle, ha nem így alakulnak a dolgok. Legalábbis hiszek benne. A mosolya gyönyörű volt, a szemében mindig volt valami pajkosság. Évek óta koptattuk együtt az iskolapadot, mire rászánta magát, és megkérdezte, hogy elmennék-e vele randizni. Természetesen igent mondtam, nagyon rendes és piszok jóképű fiú volt. Mindenki irigy volt rám.
Az anyukáját távolról ismertem, mindig segített az iskolai programoknál. Lehetett szó karácsonyi vásárról, díszítésről, mindig ott volt. A legjobb barátnőm egyszer poénból megjegyezte, hogy anyám helyett is anyám lehetne. Én sosem láttam a hasonlóságot, de a gondolat tetszett.
Talán egy hónapja jártunk, mikor áthívott magához, hogy bemutasson rendesen a szüleinek. Akkor találkoztam Vele. A gyönyörű mosoly, a csintalan szemek – tagadhatatlan, kitől örökölte Peti a legjobb tulajdonságait. Minden ott volt, csak jobb kivitelben. Egy igazi ezüstróka volt az apja.
Megdicsérte a ruhámat, azt mondta csinos vagyok. Megkérdezte, jól bánik-e velem a fia. Őszintén érdeklődött, hogy vagyok. És úgy tűnt, minden érdekli. Figyelt rám. Én pedig odáig lettem érte.
Piszkos játékot játszottam. A fiával jártam, miközben mindig rá gondoltam. A fiát csókoltam, miközben őt képzeltem magam elé. Tizenhét voltam, ő pedig tényleg az apám lehetett volna. “Nincs ötletem, hogy mit csináljunk” – nem is tudom, hányszor mondtam ezt Petinek, csakhogy elmehessünk hozzájuk, és esélyem legyen találkozni az apjával. Ha a konyhában volt, nekem is víz kellett. Mindig beszélgetett velem. Aggódott, amikor nem mentek jól a dolgaim. Emlékezett, ha már mondtam neki valamit. Figyelt rám. Én megkérdeztem, milyen a munkája. Szeretett róla mesélni. Jót és rosszat is egyaránt elmondott.
Vékony jégen táncoltam. A felesége levágatta a haját, a következő hétre az enyém is tíz centivel rövidebb lett. Megdicsérte. “Kiemeli az arcod formáját” – mosolygott és megveregette a hátamat.
Ne értse félre senki, kedveltem Petit. Rendes srác volt.
A figyelem is tetszett, amit miatta kaptam, mégis hiányzott valami, nem izgatott, ha ránéztem. Nem úgy, mint az apja.
Kerti partik, karácsonyok, ünnepek, veszekedések. Mindent tudtam a családjáról. Mindent tudtam róla.
A végzetes hibát egy átlagos hétköznap követtem el. Petinél voltam, amikor felkaptam egy pulcsit az előszobából. Mikor az illata megcsapott, akkor jöttem rá, hogy nem a barátomé van rajtam. Nem érdekelt. A gondolat, hogy rajta volt az égbe repített. Mintha Ő ölelt volna. Mélyen beszívtam az anyagból áradó illatot, kicsit bele is temettem az arcomat a pulcsiba.
“Mi a franc?!” – kiabált rám Peti, mikor meglátott a tükör előtt, amint magamat bámulom. Pillanatok alatt omlott össze minden. Egy “őrült picsának” titulált, amiért az apja pulcsiját vettem fel és azt szagolgattam. Azt mondta látni sem bír, mert úgy nézek ki lassan, mint az anyja. Pulcsistól együtt dobott ki a lakásból. Nem is sejthette, hogy ezzel csak örömet szerez nekem. Többet nem kellett tettetnem. A pulóvert sosem mostam ki.
Tíz év telt el mióta utoljára láttam Őt. A fiával való szakításunk után csak Facebook-posztokból követtem az életét. Elváltak a feleségével, de boldognak tűnt. Már többször elképzeltem, milyen lenne írni neki és elhívni egy kávéra. Csak saját magam miatt, végre úgy beszélgetni, mint két felnőtt.
Én is boldog vagyok. Gyűrűvel a kezemen járom a várost, az esküvőmet tervezem. A vőlegényem húsz évvel idősebb. Úgy tűnik valami sosem változik…
