szakítás

„A bánat is elmúlik, ha nem ragaszkodunk hozzá” – 5 fázis, ami nélkül nem szakítás a szakítás

Hullámzás az életünk, egyszer magasan vagyunk, máskor mélyre kerülünk. Legtöbbünknek az egyik legfájdalmasabb érzés az elválás, a szakítás, amikor távol vagyunk attól, akit szeretünk.

Sokan keressük az örök szerelmet, azt az érzést, hogy valakivel minden és mindenhogyan jó. Egy kicsit mind ilyenek vagyunk, persze emberből gyúrtak minket, hibáknak nevezett különbözőségeinkkel vagyunk egyediek. Így vagyunk jól. Hiszünk benne, hogy megtalálhatjuk ezt az érzést, ami rendíthetetlen – nem csak a másikban, először is magunkban. Azt a részünket, aki minden körülmények között szeret.

Ha eljutunk idáig, egy fokkal könnyebb lehet átélni egy szakítást, elválást, hiszen a pusztító érzések közben fel-felbukkanhat a béke.

Azzal persze tisztában vagyunk, hogy a gyakorlatban másként működnek a dolgok, ezek az események hihetetlen mélységeket képesek előhozni belőlünk.

Első hullám – a tagadás

Az első reakció általában a sokk és a tagadás, amikor védekezésképpen nem hisszük el, ami történt velünk. Nem tudunk tisztán gondolkodni, persze „eljut az agyunkig”, de emellett van bennünk egy hitetlenkedés is, mintha egy filmet néznénk. Ez főként akkor gyakori, amikor hirtelen ér minket a tény és nem mi akarunk változtatni, hanem a másik fél ébreszt rá, hogy nem működik a kapcsolat, és menni kell.

Forrás:
pexels.com

Második hullám – a harag

Miután lecsillapodik bennünk ez az érzés, elkezd tisztulni a kép és beemeljük a valóságunkba, ami történt. Ez az egyik legnehezebb lépés, elfogadni, hogy már nem vagyunk együtt. Ezzel együtt újabb érzelmek törnek felszínre, mint a harag, a düh, akár a bosszúvágy is. Ezeket legtöbbször a tehetetlenség szüli, hogy nem tudunk mit tenni a helyzet ellen, kérdések tömkelege zúdul ránk, mit tehettünk volna, miért alakult így.

Hibáztatjuk magunkat, a másikat, és bűnbakot, felelőst keresünk a történtekért.

Ha itt elpattan a húr, borzalmas dolgokra lehet képes az ember. Az érzéseket mégsem szabad elfojtani, elsősorban a saját egészségünk érdekében. Muszáj kiengedni a dühöt, a haragot, nem másokon levezetve, hanem mondjuk fussunk egy szigetkört, vagy kettőt. Menjünk el bokszolni, üssünk otthon párnát, üvöltsünk a falnak, vagy vessük magunkat a földre. Viccesnek tűnhet, de célravezető.

Adjunk teret az érzéseinknek, különben egy alvó vulkánt dédelgetünk magunkban.

Harmadik hullám – az alkudozás

A nagy lobbanás után következik az alkudozás, egy kis illúzió a nyers valóság elől. Megígérjük, hogy ezentúl másként lesz, hogy megváltozunk, csak ne hagyjon el a másik. Bármit megadnánk, csak ne kelljen a rossz érzéseinkkel találkoznunk. Csak ne legyünk egyedül. Csak ne lássuk meg, mit rontottunk el. Csak meg ne lássuk, milyen a másik valójában. Ilyenkor szoktak a párok újra összemelegedni, és kezdődik is a soha véget nem érő se veled-se nélküled sorozat. Ebbe belemenni a legfájdalmasabb, amit az ember magával és egykori szerelmével tehet.

Negyedik hullám – a zuhanás

Miután rájöttünk, hogy nem tudjuk megmenteni a haldokló kapcsolatot, sajnos jön a mélység. Csak zuhanunk, lelkünk sötét bugyraiba, ahol kedvetlenség, életellenesség, depresszió, bánat, közöny, fájdalmas szomorúság honol.

Érdekes ez a fázis, egyfajta megváltás is, mivel ilyenkor kerülünk úgy igazán a padlóra... ahonnan már csak felállni lehet. A szomorúság nagy erő, ilyenkor elcsendesedünk, tisztábban látjuk az életet, az értékek áthelyeződnek. Különös, hogy ebben a fájdalomban látjuk meg végül az élet szépségeit. Ilyenkor emlékezünk a közös múltra, előbukkannak a kellemes emlékek, a mosolya, a pillantása és már nem érezzük, hogy ebbe a hiányba bele akarunk halni. Szerencsére erre a fázisra is igaz: elmúlik. A bánat is elmúlik egyszer (ha nem ragaszkodunk hozzá).

Forrás:
pexels.com

Ötödik hullám – a gyógyulás

Ha hagyjuk, hogy ezek az érzések átjárjanak minket, a sebek elkezdenek begyógyulni, nem kapaszkodunk a múltba, az elképzeléseinkbe, és ha át is ment rajtunk az úthenger, továbbra is emberként folytatjuk utunkat. Levonjuk a következtetéseinket, tanulunk a hibáinkból, elfogadjuk a történteket. Újra érezzük az erőt magunkban, tovább tudunk lépni, újra tudunk kapcsolódni, és a legfontosabb, szeretettel tudunk gondolni a múltra.

...és hogy szerintem miért „kell”, érdemes engedni, hogy ezeket megéljük, és ne pótcselekvésekbe rohanva meneküljünk a helyzet elől?

Mert a fájdalom az életünk része, a fájdalom, mint egy tűz, átéget minket, és igen, olyankor nagyon fáj. Ha hagyjuk, hogy ez megtörténjen, akkor könnyebben rátalálhatunk igazi önmagunkra.