barátok

Mérgező barátok vagy magány – Melyik az elviselhetőbb?

Elsős gimis korunk óta ismerjük egymást a legjobb barátnőimmel, azóta vagyunk elválaszthatatlanok. Rengeteg jó és rossz élményt megéltünk már hárman, azonban egy éve valami megváltozott, ez pedig azóta sem tért vissza az előtte megszokott kerékvágásba.

Nem vagyunk már gyerekek, mindannyiunknak megvan a saját élete, szokásai és karrierje, ennek ellenére sosem kopott ki a kapcsolatunk, a heti találkozók pedig szinte szentnek számítottak mindhármunknak. Vannak hobbijaink, és érdeklődünk olyan dolgok iránt, ami a másikat hidegen hagyja, de mégis megvolt a kapcsolódási pont, azonban egy ideje úgy érzem, hogy a különböző mentalitásunk már a barátságunk rovására ment.

Ezesetben azonban teljes magány várna rám, már ami a barátokat illeti, ám nem elviselhetőbb egyedül, de jól lenni, mint barátokkal, akik csak lehúznak? 
Ezesetben azonban teljes magány várna rám, már ami a barátokat illeti, ám nem elviselhetőbb egyedül, de jól lenni, mint barátokkal, akik csak lehúznak? 
Forrás:
Pexels

Én bő egy éve kezdtem el tudatosabban élni, jógázom, néha meditálok, és próbálok olyan dolgokkal törődni, és úgy gondolkodni, hogy pozitív szemléletű legyen az életem. Én ezt nem spiritualitásnak titulálom, szimplán törődök magammal – ez pedig boldoggá tesz, még akkor is, ha sok a munkám, ha csalódáson megyek keresztül, vagy bármilyen nehézség ér.

A barátnőim ellenben a másik irányba tendálnak – valószínűleg teljesen észrevétlenül, de állandóan panaszkodnak, nyavajognak és képtelenek meglátni a szépet bármiben.

Amikor beszélgetünk, és én izgatottan mesélek valamilyen pozitív történésről, akkor mindketten tudnak valami kivetnivalót, valami negatívumot találni a mondandómban. Ha erre felhívom a figyelmüket, akkor valahogy mindig kisemmizik a véleményem, idealistának, naivnak hívnak, vagy azt mondják, nőjek fel.

Pár hónapja szomorúan nyugtáztam, hogy az éles eltérés miatt már nem vagyok annyira izgatott a hétvégi találkozónktól, vagy nem hívom fel őket, amikor valami izgalmas történik velem.

Úgy érzem, hogy a kapcsolatunk már nem táplál, hiszen sem én nem értem őket, sem ők nem tudnak rezonálni a túlcsorduló energiáimmal.

Sokat töprengtem, hogy mitévő legyek – mondjam a szemükbe, hogy így nem kívánok velük tovább haverkodni? Ezesetben azonban teljes magány várna rám, már ami a barátokat illeti, ám nem elviselhetőbb egyedül, de jól lenni, mint barátokkal, akik csak lehúznak?