háború

Amiről nagyanyáink sem akartak beszélni: Az ártatlanok szégyene a háborúk idején

Mióta világ a világ, a kisemberek csak eszközként szolgálnak azoknak a játékában, akiknek több a hatalma. Lehet szó bármilyen magasztos eszméről, amibe a haza védelmét vagy egy másik ország megtámadását burkolják, a vége akkor is ugyanaz: a harctéren hullanak a katonák, a hátországban pedig a legvédtelenebbek szenvednek, míg azok, akik az egészet kitalálták, hátradőlnek az irodájukban.

A halállal szembenézve, a harctéri mocsokban eltöltött idő lelkileg és fizikailag is kiéhezteti a katonákat, akikből ilyenkor nem ritkán kiveszik minden emberség, miközben a halál és az ölés a mindennapok részévé válik számukra. Ha lehetőségük van, elveszik, amit akarnak, legyen szó akár ételről, akár más “örömökről”.

Az elkóborló és fosztogató, erőszakoskodó katonák jelensége a háborúval egyidős.

Azoknak a szenvedéseiről tudunk a legkevesebbet, akik a legtöbb borzalmon mennek át. A háború közben nőket érő erőszakról mióta világ a világ hallgat a történetírás. Nincs olyan kultúra, ahol az erről folytatott beszéd megszokott lenne, és bár a kutatókat, filmkészítőket manapság egyre jobban érdekli a téma, gyakorlatilag lehetetlen erről anyagot gyűjteni, mindenki hallgat az őt ért megaláztatásról.

A magyar irodalomban mindennek leghűségesebb tanúja Polcz Alaine, aki Asszony a fronton című könyvében olyan keresetlenül írja le, hogy min ment keresztül nőtársaival, amikor a II. világháború utolsó napjaiban a fronton, katonák között rekedtek, hogy még az edzettebb olvasóknak is félre kell tenniük a könyvet időnként, hogy levegőhöz jussanak. A borzalmak leírója mellett Polcz Alaine a túlélés szimbóluma is, hiszen nemcsak, hogy túlélte az őt ért tömeges erőszakot, kilábalt a majdnem halálát okozó nemi betegségből, hanem végül sikeres, évtizedeken átívelő karriert futott be.

Az unalmukban, éhségükben fosztogató katonák által a hátországban okozott károkat szinte csak járulékos veszteségnek tekintik, megesik az ilyen, mondják.

Van azonban olyan helyzet is, amikor a katonák lakosságra eresztése szándékos taktika a lakosság megtörésére. Már Dzsingisz kán idejéből is vannak feljegyzések, amelyek válogatott kegyetlenkedésekről számolnak be. A mongolok hadviselési szokásairól töri órán is hallhattunk, amikor Dzsingisz unokája, Batu kán Magyarországot vette célba, és akkora pusztítást hagyott maga után, hogy a lakosság 50-80 százaléka elpusztult, ami már a 13. században is több millió emberéletet jelentett.

háború
Mindez ellen még az sem nyújt védelmet, hogy azt hittük, a mai modern korban ilyesmi már nem történhet meg.
Forrás:
Pexels

Az újjáépítés és az elpusztított lakosság pótlása minden háború után a legnehezebb munka a legyengült embereknek, akik ha szerencsések, és túlélték a “nagyok civakodását”, akkor még rendet is rakhatnak utána, miközben a feltehetően egy háború okozta válságot is túl kell élniük.

Mindez ellen még az az elképzelés sem nyújt védelmet, hogy azt hittük, a mai modern korban ilyesmi már nem történhet meg.

Ha valami nem változik, az az emberi természet, amelyből - korszaktól függetlenül - mindig ugyanaz a brutalitás tud előtörni. Legyen szó akár a háborúval együttjáró borzalmakról, éhezésről, pusztításról, vagy szándékos kegyetlenkedésről, mindig a legkiszolgáltatottabbak, a nők, gyerekek, idősek járnak a legrosszabbul.