Életem legboldogabb éveit élem a férjemmel, akit teljes szívemből szeretek és tudom, hogy ő is engem. Mégis, akárhányszor meghallom, hogy zördül a kulcs az ajtó előtt, és kattan a zár, mindig elkezd hevesen verni a szívem. Felugrok, és elkezdek valamin serénykedni, mert eszembe jut apám és a gyermekkorom.
Évek kellettek ahhoz, hogy megértsem, miért viselkedek a férjem előtt úgy, ahogy. Rendszeresen kaptam azon magam, hogy egy végig takarított nap után rettegek a gondolatától is annak, hogy mit fog szólni hozzá a párom. A testvéremmel sok beszélgetés után, már felnőtt fejjel jöttünk rá, hogy minderről a nárcisztikus apánk tehet, akitől mindig rettegtünk.
Kiderült, hogy van egy nagy, közös emlékünk a gyerekkorunkból, méghozzá az, hogy a nap végén, amikor tudtuk, hogy hazaér az apánk, rögtön feszültebb lett a hangulat. Az édesanyánk kapkodva tette ide-oda a dolgokat az amúgy makulátlan házban, mi nem győztük eldugni a játékainkat. Mindez soha, de soha nem volt elég.
Soha nem ütötte meg egyikünket sem, de minden nap, amikor otthon volt, valamiért üvöltözött velünk. Egyik nap percek, máskor órák kérdése volt, hogy valamiért elszakadjon nála a cérna. Hozzászóltál, mielőtt lerakta a kabátját? Vita. Rossz helyre tettél valamit? Kiabálás. Rossz hangnemben szóltál hozzá? Üvöltözés. Soha nem tudtunk elég jól csinálni a dolgokat, minden egyes napunk azzal telt, hogy felkészültünk a délutánra.
Forrás: Canva.com
Mintha egy befagyott tó repedezett jegén rekedtünk volna hárman, amin bárhova léptünk, előbb utóbb beszakadt alattunk. Akkor megtanultunk alkalmazkodni, lenyelni a sértéseket, magunkba fojtani a sírást, kizárni a szüntelen szidalmazást. Mert nem tehettünk mást, nem mehettünk el. Még csak az kellett volna, hogy megpróbáljuk faképnél hagyni, amíg elhord minket mindennek.
A férjem az apám teljes ellentéte, kedves és megértő. Nem egy lovag, még csak nem is olyan házias, de nem kiabál velem azért, mert valamit nem úgy csináltam, ahogy ő gondolta. Igen, gondolta, mert a nárcisztikus embereknek ki kell találni a gondolatai is, amelyek óráról órára változnak.
Neki még nem mondtam el, hogy pontosan milyen volt a gyerekkorom. Eddig inkább eltemettem, de most rájöttem, hogy ki kell adnom magamból. Ő is biztosan kíváncsi az okára, hogy miért mindig olyan fizimiskával várom haza, mint akit kergettek. Apámnak persze ezzel is baja lett volna, de a férjem egyelőre inkább aranyosnak találja az egészet.
Végtelenül hálás vagyok az életnek, hogy nem egy olyan emberrel sodort össze, mint amilyen az apám volt, mert lehet, hogy megint hagytam volna magamat elnyomni.
