takarítás

Diplomás takarítónők, cselédek, szitterek – a munka lealacsonyít?

Egyre több friss diplomás fiatal keres végzettségét messze aluligénylő munkát. Takarítást, házvezetői feladatokat. Esetleg fűnyírást vállal, gyerekre vigyáz, kutyát sétáltat, más helyett intézi a nagybevásárlásokat.

Dolgozik. Jellemzően kevesebbért, mint amennyit a választott szakmájában való elhelyezkedés esetén kézhez kaphatna. De lehet, hogy többért. Főleg, ha nem itthon, hanem külföldön vállal olyan munkát, amely miatt idehaza, saját környezete ferde szemmel nézne rá.

Én nem tartom cikinek a tisztességes munka egyetlen válfaját sem.

Volt rá példa, hogy takarítással – sőt vasalással – egészítettem ki az akkor szűkös családi kasszát. Életem első automata mosógépét éppen a vasalásért kapott és gondosan félrerakosgatott pénzből vettük. Szerintem a munka az munka, és ugyan kellett sokszor a pénz, tudtam, a határokat én húzom meg, meddig megyek el. Más nem ennyire szerencsés vagy nem ennyire tudatos.

Egy jó „cseléd” nem hall, nem lát és legfőképp nem beszél

Egy tehetős, frissen meggazdagodott, sörgyáros család volt a munkaadóm. Egy fiatal nő adta ki a munkát. Ő éppen párkapcsolati válságban volt, ami abban az esetben azt jelentette, hogy nem egy, hanem két férfi ruhatárát kellett rendben tartanom. A férje távozóban, új párja beköltözőben volt az életébe. Ki-be jártak. Hol az egyik bukkant fel váratlanul, hol a másik.

Én nem minősítettem a dolgot akkor sem, most sem a minősítés szándéka vezet – egy jó háztartási alkalmazott legfontosabb tulajdonsága ugyanis az, hogy nem hall, nem lát semmit. Ha mégis, magában tartja az információt és nem osztja meg a külvilággal azt, amit tapasztal.

Mert tapasztal sok mindent. Belelát a család életébe. Érinti legszemélyesebb tárgyaikat is. Hallja telefonbeszélgetéseiket, érzékeli a párkapcsolati feszültségeket és azt is konstatálja, ahogy a gyereknevelés zajlik. Jól-rosszul.

Nem szól, nem akarja megváltoztatni a családi viszonyokat, nem írja felül szokásaikat (akkor se, ha a szíve mélyén a pokolba kívánja valamelyik iszonyatosan rendetlen családtagot).

Vécésúroló, szakácsnő, párkapcsolati tréner

Nekem akkor komplex feladat jutott: egyszerre voltam „cseléd” – mosd fel, ugorj el a boltba, süss egy adag palacsintát –, valamint gyerekfelvigyázója, párkapcsolati trénere, mentálhigiénés szakembere is a családnak. Szerettek nagyon, nem tagadom és meg is fizettek busásan fáradozásaimért.

Egyszer például egy akkori átlag havi keresetet kitevő összeget kaptam azért, hogy vasárnapi szabadidőm feláldozva süssek a családnak egy meggyes piskótát. Elugrottak értem autóval, megsütöttem a vágyott sütit, majd hazaszállított valamelyik aktuálisan kéznél lévő lovag. Már nem emlékszem, hogy Bálint vagy Béla volt-e. Bár annak idején ezen a duplikáción azért magamban jól mulattam.

Csak a kisfiút sajnáltam, akire vigyáztam sokat. Kullogott utánam bánatos kiskutyaként.

Ha nem tudtam rá figyelni, mert más dolgom is akadt (aminek a prioritását szeszélyesen változtatta a fiatal anyuka), akkor rendetlenkedéssel hívta fel magára a figyelmet. Tört-zúzott, hadakozott, üvöltött. Egyszer egy hipóval teli vödröt rúgott rám az emeletről.

Várta a hatást, hogy reagálok. Az ő viselkedésére akkor sehogy, az anyukát azonban leintettem, mert kiabálva rontott négyéves csemetéjére, aki a „világ legrusnyább gyereke”, „ már megint milyen állat”, és "az hiányzik, hogy őt – mármint engem – is elkergesd a háztól”.

Akkor először éreztem úgy, hogy talán közbe kell avatkoznom (később többször megtettem, sőt kérték is a segítségem), mert nagy gyakorlatom ugyan nem volt a pedagógia területén, az viszont elég világosan kiderült, hogy nem a gyerekkel van a gond. Az ő magatartása csak a tünet.

A felbomló család számára tartott fájdalmasan torz tükör.

Megalázónak soha, egyetlen pillanatig sem tartottam a takarítást, pedig akkor már írtam, főiskolára jártam, saját gyerekeimet neveltem. Még akkor sem szégyenkeztem, amikor próbára tették, lopok-e… ostoba kis teszt volt, az udvaron VÉLETLENÜL leejtett aranygyűrűvel, visszaadom-e. Meg se fordult a fejemben a másik variáció. Csak nevettem rajtuk.

Forrás:
depositphotos

A dominancia változhat

Akkor se szégyenkeztem, amikor egy másik takarítómunkánál (nem ennél a családnál) az apuka erőszakos udvarlásba kezdett. Túl közel merészkedett, átlépett határokat. Pénzt is ajánlott. Gyorsan és nem szép szavakkal hűtöttem le vágyakozását és a munka felénél leléptem. Veszett a fizetség, de nem bántam. Később ezzel az apukával, akkor már újságíróként dolgoztam, újra összesodort az élet. Fixírozott vadul, szinte láttam, ahogy keresi az emlékmorzsát, honnan ismer.

Láttam a meghökkenést az arcán, amikor beazonosított: a TAKARÍTÓNŐ vagyok. Az, akit pár éve sarokba szorított. Gondolom, nem én voltam az egyetlen, akit „hatalma” tudatában megkörnyékezett, de talán az EGYETLEN, akinek egy más élethelyzetben – egyenrangú társas viszonyban – a szemébe kellett néznie.

Szégyellte magát, gyorsan ki is menekült a szituból.

Fogkefével, a fugák között is

Egy későbbi újságíró kollégám még érettségi után repülőre ült és egy évig házvezetőnője, bébiszittere lett egy angol, háromgyerekes családnak. Ő kísérte reggelente iskolába a gyerekeket, hozta őket haza. Napközben kitakarította a lakást. Főzött, mosott, vasalt, súrolt – igények szerint. Vagy társaságot biztosított az anyukának, aki otthonról dolgozott. Szabadidejében más lakások takarítását is elvállalta.

Volt, ahol fogkefével kellett tisztára sikálni a csempék közötti fugát, mert várandós munkaadója így kívánta. Máshol szinte nem is látta a ház urát, kapott egy kulcsot, egy feladatsort és hajrá. Nóri sem érezte megalázónak a munkát, tervei voltak már akkor is, tudta, az az év csak egy állomás.

Egy művész, aki takarítói munkát keres

Kaliczka Patrícia Nógrád megyéből (Romhányból) költözött fel Budapestre. Fiatal festőművész, aki néhány művészbarátjával bérel egy galériát. Napjai nagy részében kreatív munkájának él. Alkot. Gyönyörű munkáit már egészen fiatalon elismeri a szakma, több művészeti ösztöndíj, díj kedvezményezettje.

Saját – szülei által vásárolt – lakásban él, a szó szigorúan vett értelmében nem szorul rá arra, hogy sok pénzt keressen. Pár tízezer forint hiányzik a büdzséből. Patrícia azonban ezt a pénzt nem tanítással akarja pótolni, nem is azzal, hogy aprópénzre váltja tehetségét és esetleg portréfestőnek áll (bár régebben volt egy kutyaportrés piackutató kísérlete, ami nem jött be).

A fiatal művész kifejezetten takarító, házvezetőnői munkát keres. Egyrészt nem áll távol tőle a kétkezi munka, a családi háttér ezt tökéletesen indokolja, másrészt az alkotói folyamattól eltérő tevékenység segít kikapcsolni lázasan működő, örökké feladatokat kereső agyát. Harmadrészt pedig ez az a munkalehetőség, ami segít megőrizni a szabadságát. Alkalmanként köti csak le az idejét, vagy a nap néhány óráját veszi el tőle. Ráadásul könnyű váltani, nem kell évekre elköteleznie magát.

Ahogy ő fogalmaz:

Egy sokak által lenézett, alacsony presztízsértékű munkával tudom megvédeni kreatív energiáimat, nem folyik el pénzkeresésre az alkotó energia, és megvédem azt a szabadságot, ami az inspirációhoz és az alkotáshoz elengedhetetlen.

A hirdetésre, amit feladott, sokan jelentkeztek, sok háztartásba kell a takarítónő, lehet válogatni a különböző időbeosztással és feladatokkal járó lehetőségek között. Egyetlen jelentkező, egy férfi okozott kínos pillanatot, ő ugyanis telefonálás, munkaegyeztetés közben megkérdezte: „Lehetne-e többről is szó?”

Patrícia finoman kezelte az ajánlatot, de természetesen nem, nem lehetne többről szó. A takarítónő, a házvezetőnő mást jelent.