Akkor kirepültünk, mint a madarak a fészekből. Kirepültünk érettségi után, mi lányok, óvónők vagy harmincan és még sok ezren abban az évben. Meg előttünk, utánunk is hussant a fiatalság az ég felé, a tengerek fölé. Hittük mindannyian, a végtelennek nincs határa.
Égig érő terveket kovácsoltunk és hittük, a világ a lábaink előtt hever. Óriások vagyunk mind. Talán azok is voltunk. Talán kell is az a határokat nem ismerő lendület és elbizakodottság a világ folyásához, ami bennünk megvolt és megvan az utánunk jövőkben. Majd letöri az élet a szárnyak végét úgyis…
Lassul a repülés és kiderülhet: a végtelennek van határa. De mindenkinek máshol ér véget a végtelen.
Hátrébb tolt álmok
A középiskolai első osztálytalálkozóra el sem mentem. Nem azért, mert szégyelltem volna állapotomat, azt, hogy négy év alatt szültem három gyereket – erre igazán büszke voltam –, de a diplomaszerzésre irányuló terveim az évek alatt más fiókba kerültek. A sor elejéről hátra kullogott a törekvés és erre nem voltam büszke. Mert azok a lányok úgy ismertek, mint akinek ez meg se kottyan majd. Magabiztos érettségi, felvételi után elsőre bekerültem a főiskolára és oda, ahova szerettem volna. Előttem volt a végtelen.
De én nem a végtelent akartam, hanem gyökereket. Gyökereket verni, ha már nem volt olyan, ami megtartott volna.
Paradoxon, hogy repülni is az tud igazán, akinek vannak gyökerei a földön. Vagy talaj a lába alatt a kellő lendülethez? Nekem nem volt. Stabilitást kellett szereznem, és ehhez családot kellett teremtenem.
Szarkalábak, túlsúly, túl sok súly
A második osztálytalálkozót már én szerveztem abba a nagy Balaton-parti szállodába, ahol akkor dolgoztam, ahol jól éreztem magam, sikeres voltam, szeretetteljes közeg vett körül. A diploma még késlekedett, de magabiztosságom visszaszereztem, tudtam, csak döntenem kell, azt csinálok és akkor, amit és amikor akarok – a gyerekhad se akadály. Sőt, motiváció a feljebbkerüléshez. Akkor is, most is voltak álmaim.
Szóval az osztálytársakat nyolc év múltán (mi négyévente találkozunk) láttam először és nem tagadom: meghökkentett a látvány. Változtam magam is (ehhez nem fér kétség), de változtak a társak is. Egyik sem volt már gyerek, felnőtt arcokat láttam magam előtt. Néhányu(n)knál megjelentek az első szarkalábak, felszaladt sok kiló. Túl sok.
De nem ez volt az igazán meghökkentő, hanem az elengedés. Ahogy az álmodozó, a világot vágyó, mindent akaró fiatal lelkek elengedték álmaikat. Révbe éréseket láttam, és nem értettem a dolgot.
Tényleg ennyi? Tényleg ennyit akartunk, akarnak csak elérni?
Vagy ez a természetes? Férj, gyerek, diploma, gyes? Hallgattam őket, hallgattam magam és megrémültem. Akkor rémültem meg először, hogy a színesnek képzelt felnőtt élet mennyire meg tud fakulni – ha engedjük. Hajnali gyereksírással tarkított kelés, gyerek a bölcsiben, robot, esti harisnyamosás, fejfájás, náthásodó gyerekorrok. Kötelező továbbképzések, feszültség a munkahelyen, hűtlenkedő férj.
Erről álmodtunk? Ezt akartuk? Így akartuk?
Néztem egyenként az arcokat: Andit, akinek zseniális matekagya volt és akkor éppen egy bank tizedrangú munkatársaként dolgozott. Ildit, aki okos volt, továbbá szorgalmas. Az lett, ami szeretett volna lenni – óvó néni –, de már akkor láttam, nem csillog úgy a szeme, mint rég. Szürke fátyolt vont élénk tekintete elé a monoton munka, a korai kelés, a feszültség.
Azért örültünk egymásnak, ment a kérdezgetés, fotóalbumok kerültek elő (sehol nem volt még a fészbuk), mindenki a legszebb ruhájában érkezett és ettünk finomakat.
Óvatos álmodozók
De én csalódott voltam. Ijedt voltam. Szomorú voltam. Az történt, ami történni szokott a találkozókon, mégis… mégis valahogy azt éreztem, nem ezt ígérték (a ki és a mikor nem is lényeges…), de nem erre számítottam és kerestem az okokat, miért alakul ÁLTALÁBAN így az élet.
Eltelt sok év megint, voltak alkalmak, találkozók, amikre nem mentem el. Jött a fészbuk, a kapcsolatfelvétel. Látom a lányokat megint. Családok hullottak szét. Nem teljesültek be nagy álmok, vagy beteljesültek az álmok, de ma már úgy látom, azoknál, akik óvatosan álmodoztak.
Biztonságos álmokat írtak maguknak. Teljesíthető, kudarckerülő álmokat.
Hétköznapi életek sorakoznak előttem. Mégis nyugodt vagyok. Mindenki révbe ért azért. Ki így, ki úgy, kinek itt, kinek távolabb ért véget a végtelen.
De rémületem már a múlté: mert ma már tudom, mindez csak a látszat. Minden révbe érés csak egy állomás. Pihenő.
Majd újra szárnyra kapunk mind. Nekiszaladunk, emelkedünk. Gyereksírással, robottal, hűtlenséggel, betegségekkel, kudarcokkal a hátunkon is repülünk. Soha nem ér véget a végtelen.
