zaklatás

„Láttam, hogy csók csattan. Hogy a nevelőnő a lányhoz nyúl, hogy megérinti ott is, ahol nem szabad”

Megrontás, már maga a szó is gyomorforgató, de az én fülem belehallja az ÉLET elrontását is, mert ami a megrontott, molesztált, aktusra kényszerített gyerekekkel történik nem (csak) a testiségről szól. A megrontás egy életre szóló trauma, hatásai felmérhetetlenek, de sok esetben végződik tragédiával.

Van-e módjuk lelépni a pokoli ösvényről, elengedik az önvádat, önmaguk ostorozását, lehet-e egészséges szexuális életük? Lesz-e életük?

Áldozattá válhat a gyerek egy perc alatt

A gyerekek sérelmére elkövetett molesztálás akkor is borzalmas bűn, ha családban élő gyerekekről van szó. Egy gyerek mindig kiszolgáltatott. Éretlensége okán nincs módja felmérni azt, ami vele történik, becserkészni könnyű. Áldozattá válhat pár perc alatt. Nemet mondani nem mer, vagy nem méri fel, hogy nemet is mondhat. Igent mond hát, vagy nem mond semmit. A hallgatás beleegyezés… de az se baj, ha ellenkezik.

Néha úgy izgalmasabb.

A hatalom érzése úgy édesebb, ha van némi vonakodás, ha ki kell eszelni a JÓ forgatókönyvet a gyerek elcsábítására. Ha édesgetni kell, ha felnőttként felmérve a gyermek vágyait (édesség, utazás, apró kis juttatások, akár egy extra uzsonna, egy szem alma… és persze a szeretet hazugsága) végül mégis a fehérnemű alá jut a felnőtt.

A vágyott kontaktusig

Előtte a lelkét erőszakolják meg a gyereknek. Az intézetben élő gyerekek zaklatás nélkül is ezernyi sérülést szenvednek el. Szüleik elvesztését. Testvéreik elvesztését. A magány marcangolását. Éheznek a szeretetre. Koldusként esedeznek érzelem-morzsákért. Tartozni akarnak valakihez, akár mindenáron. Akár úgy is, hogy igent mondanak a „felnőtt akarta aktusra”, vagy nem mondanak nemet.

Közben gyötri őket a bűntudat, érzik, hogy ami velük történik, az nem normális, nem egészséges. Engednek, közben egy világ dől össze bennük, mert az bántja őket, akinek lehet, életükben először végre bizalmat szavaztak. Aki „jó volt hozzájuk”, megsimogatta a fejüket, csokit hozott nekik, azt mondta, „ügyes vagy!”. És aki aztán elárulta a bizalmukat, szeretetüket. Visszaélt gyengédségükkel, mérhetetlen szeretetéhségükkel.

Intézetben éltem én is néhány éven át, épp a kamaszkor kellős közepén kerültem egy nagyon is jó nevű intézménybe.

„Zokogva köptem vissza a tejbegrízt” – Édesbús mese a gyerekek kedvenc édességéről

„Zokogva köptem vissza a tejbegrízt” – Édesbús mese a gyerekek kedvenc édességéről

„Szerintem volt olyan időszak, amikor szerettem a tejbegrízt, hisz szerettem én mindent, amit meg lehetett enni. Azt viszont egészen biztosan tudom, hogy négy- és negyvenéves korom között gyűlöltem.

Árvaság szaga, kitaszítottság íze volt akkor is, ha kakaóval, cukorral ízesítettem. Ehetetlen massza, amitől csak fuldokolni lehet. Nem ment le a torkomon sokáig.”

A cikk folytatását ide kattintva olvashatjátok.

Ma is vallom: biztonságban éreztem magam, remek szakemberek dolgoztak velünk. Figyeltek ránk, fontos volt az, amit láttunk, jeleztünk. A legjobb szakembergárda mellett is megesik azonban, hogy valami hiba kerül a gépezetbe, sérül egy vagy akár több gyerek. És ilyenkor az az egyetlen és választható megoldás, ha a többi felnőtt HISZ a gyereknek.

Nem kételkedik, vagy ha igen, a kételyeit megőrzi magának, nem tromfolja le a magát nehezen vallomásra bíró gyereket, nem bújtatja azt, aki bűnt követ el, nem tekinti rejtegetni való szégyenfoltnak a történteket. A gyerek mellé áll és professzionális módon segít, hogy kiderüljön az igazság, majd segít, hogy az abuzált gyerek szakszerű segítséget kapjon a trauma, a sebek feldolgozásához.

Visszanyert bizalom

Már egy éve éltem ott, amikor a következő szeptemberben érkeztek az új növendékek. Zsuzsa is akkor érkezett, és vele jött egy fiatal nevelőnő is, mint kiderült, ugyanabból a nevelőotthonból kérte át magát, ahonnan a kislány is. Nem engedte el…

Értelemszerűen csak 14 éves volt hozzánk kerülésekor a lány, de a dolog szemmel láthatóan nem a mi intézetünkben kezdődött. Ott csak folytatódott. Előttünk – a lánnyal egy szobában lakó többi lány szeme láttára. Amit mi láttunk, az lopott szájrapuszik voltak, ölelések, közös rágózás csók közben.

Aztán kicsit később felbátorodott a nevelő, hiszen mi egy ideig csendben voltunk… elvégre a MI NEVELŐNK is volt a nő. Ő döntötte el, ki mehet eltávozásra, hazamehetünk-e a szeretteinkhez (már akinek volt ilyen), elmehetünk-e moziba, vásárolni, sütizni. Még a zsebpénzünk mértékét is meghatározhatta. De mindezeken felül ő volt a felnőtt, mi meg gyerekek. Ennyi épp elég volt ahhoz, hogy lassan alakuljon ki a szóbeszéd.

Azért megindult a suttogás. Annál is inkább, mert a nevelő éjszakára is a szobában maradt, és ment a titkos tapi a paplan alatt.

Éjjelente nehezen aludtunk el, sutyorgás, vihogás szűrődött ki a takaró alól. Látszólag a lány is beleegyezett abba, ami történt. De reggelente sápadtan kelt, éjjel meg olykor csuromvíz hajjal, izzadtan ébredt. Arról panaszkodott, hogy nem kap levegőt és néha bepisilt álmában.

Forrás:
iStock

Suttogtam a többiekkel én is, eljutott a többi nevelő fülébe, mi zajlik a mi csoportunkban. Én éppen mandulagyulladással feküdtem a betegszobában, amikor kitört a botrány. Mindenkit meghallgatott az otthon vezetője, mivel nem voltam jelen, mindenki rám mutogatott: tőlem hallotta. Meghallgattak engem is. Nem tagadtam, sőt azt bántam, hogy nem mentem közvetlenül egy másik nevelőhöz korábban, de hát gyerek voltam én is, és ugyanabban a hatalmi rendszerben éltem, mint mindenki más.

Voltunk mi, az intézetis gyerekek, meg voltak a felnőttek, a nevelők. Más kaszt, más lehetőségek.

Sok minden összekuszálódik a gyermek lelkében, ha azt látja, hogy egy felnőtt HELYTELEN dolgot tesz. Az árulkodás meg bűn, ezt hamar megtanulja az intézetis gyerek. Én mindenesetre felvállaltam, amit láttam. Igen, láttam, hogy csók csattan, hogy éjjelre ott marad a nevelőnő, hogy a lányhoz nyúl, hogy megérinti ott is, ahol nem szabad.

Egy napig nem maradt mellettünk a nevelő a botrány kipattanása után. De amikor engem „hallgattak ki”, épp szolgálatban volt még, egy ollót kértem tőle, remegett a keze, amikor átadta. Én meg akkor nyugodtam meg. Olyan mérhetetlen bűntudatot és félelmet azóta se láttam más ember arcán, mint az övén.

A lányt áthelyezték máshova – profi megoldással, kiemelték a környezetből, új lappal kezdhetett, ha tudott, új életet. De ugye tudjuk, az abuzált gyerekek viszik magukkal a démonjaikat.

A nevelővel nem tudom, mi lett, mi többé nem láttuk. Hírt se hallottunk felőle, eltávolították mellőlünk egy nap alatt.

Hittek nekünk

Hittek nekem, egyetlen olyan kérdést se kaptam a vizsgálat alatt, amelyben megkérdőjelezték volna állításaimat. Nem volt tétovaság a rendszerben, nem kérdeztek vissza gúnnyal, hitetlen közönnyel a szemükben, hogy BIZTOS így történt? Nem lehet, hogy csak belemagyarázok valamit abba, amit láttam?

Hittek nekem és ezért a mai napig hálás vagyok. Visszakaptam (részben) az önértékelésemet, és akkor adták vissza (részben) a felnőttekbe vetett hitemet is:

elkergették a lelkemben élő démonok egy részét.

Közös vér nélkül is lehet rokonság – Ilyen gyökerek nélkül gyökerekkel élni

Közös vér nélkül is lehet rokonság – ilyen gyökerek nélkül gyökerekkel élni

„Valamit be kell vallanom: szívből irigylem azokat, akik ismerik családjuk múltját. Akiknek a nagymama, a dédi vagy az ük (esetleg még tovább) életük része lehetett, vagy legalábbis a családi emlékezet megőrizte szavaikat, egy-egy szép történetet. Azokat is irigylem, akik képekben őrizhetik családjuk múltját, a rokonokat.”

A cikk folytatását ide kattintva olvashatjátok.