Gyermekkorom óta arról álmodoztam, hogy felnőttként majd az emberek megmentése lesz a legfőbb hivatásom. Szerettem volna orvos lenni, vagy ápolónő, de mindenképpen az egészségügyben akartam elhelyezkedni. Ez így is történt, az örömömet viszont beárnyékolja az, hogy egyetlen nő vagyok a munkahelyemen.
Középiskolába már kapásból egy egészségügyi intézménybe iratkoztam be, viszont az érettségi után nem lett elég pontom az orvosi egyetemhez, ezért ápolónőként kezdtem el dolgozni egy fővárosi kórházban. Imádtam a munkámat, de több izgalomra és nagyobb kihívásra vágytam, ezért mentőápolónak kezdtem el tanulni. Ez pedig gyökeresen változtatta meg az életemet…
Habár néhány éve már nők is elhelyezkedhetnek a szakmában, a fogadtatás sajnos a mai napig elég változó.
Néhány mentőállomáson kifejezetten örülnek neki, hogy a gyengébbik nem is képviselteti magát, máshol viszont csak lenézés és hímsoviniszta megjegyzések járnak a nőknek. Szerencsétlenségemre én az utóbbi közösségbe kerültem.
Kitűnő eredményekkel végeztem el a képzést, és boldogabb voltam, mint valaha, amikor végre elkezdhettem mentőápolóként dolgozni, a kollégáimmal való kapcsolatom viszont már az első naptól kezdve elég hűvös volt. Sokan azt hitték, hogy én vagyok az új mentésirányító, nem számítottak arra, hogy mentőtisztként érkeztem.
Sosem felejtem el a gúnyos mosolyokat, és az összesúgást a hátam mögött.
Eleinte nem tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget. Reménykedtem abban, hogy a közös munka során bizonyítani tudom, hogy igenis alkalmas vagyok a szakmára. Hiába a 165 centiméteres magasságom és a hosszú, szőke hajam, nem egy törékeny Barbie baba vagyok, hanem egy tettre kész, erős nő.
Az első riasztásunk egy közúti balesethez történt: egy iskolából haza igyekvő tinédzsert gázolt el egy sofőr, és segítségnyújtás nélkül továbbhajtott. Miután stabilizáltuk a kislány állapotát, be kellett őt szállítanunk a kórházba további vizsgálatokra. Épp a hordágyat igyekeztem levenni az autóból, amikor mellém lépett egy kollégám, és közölte:
“Hagyd csak, leveszem én, még beletörik a körmöd.”
Természetesen eszemben sem volt arrébb állni, ezért kénytelen volt az én segítségemmel elhelyezni a kislányt a hordágyon, majd az autóban. Az állomásra visszaérve azonban elismerő szavak helyett csak azt hallgathattam, hogy egy tini lányt bárki meg tud emelni, de vajon mit csináltam volna, ha egy 100 kilós testépítőt gázolnak el.
A helyzet egy év elteltével sem javult. Továbbra is én vagyok a törékeny kis nő, akinek minden lépését felügyelni kell, mert mindenki attól tart, hogy valamit elront. Hiába vált valóra a gyermekkori álmom, napi szinten megfordul a fejemben, hogy örökre elköszönök a szeretett szakmámtól…
Veronika történetét Szatmári Gabriella dolgozta fel.
