szomorú feketehajú nő

Megütött a saját gyerekem: Hogy lesz ezután?

Egy anyának kevés nagyobb fájdalma lehet, mint amikor a gyermekével rossz a kapcsolata, amikor szavakkal egymást bántják, de van egy ennél is rosszabb pillanat…

Sajgott az arcom, a fülem is csengett. De az ütés nyomán szétterülő érzést nem fájdalomként éreztem, hanem mélységes gyászként. Valami eltört bennem, az a feltétel nélküli szeretet, amit eddig hittem a fiamról. Amit magunkról hittem.

Marci már kicsinek is izgága gyerek volt, alig lehetett lenyugtatni, ha valami megragadta a figyelmét. Mindenhez odarohant, mindent megvizsgált, mindent többször körbe-körbe szaladgált. Ha a játéknak előbb vége szakadt, mint ő szerette volna, könnyen dühbe gurult, néha hisztérikusan üvöltve vágta magát a földhöz, ha nem az történt, amit ő akart. Ennek ellenére sosem mondtam volna, hogy indulatkezelési problémái vannak, ahogy ezt mostanában divatos hívni. Impulzív és lobbanékony volt, de azért kordában tárható, már amennyire egy ötévest lehet.

Az iskolában nem volt kitűnő a magatartása, de melyik kisfiúnak az? Néha egy-egy csíny belefér gyerekként. Otthon néha kiabálni kellett vele, hogy tanuljon, vagy tegyen rendet a szobájában, de ezt sem hinném, hogy olyan különleges eset lenne.

Amikor kamaszodni kezdett, akkor mintha kicserélték volna

Folyamatosan bezárkózott a szobájába, ha itthon volt. Ha elment a barátaival, egyre később jött haza. Velem és az apjával csak annyit beszélt, ami feltétlenül szükséges. „Van kaja itthon?” „Majd jövök.” „Kimostad a pulcsim? Ne már, azt akartam felvenni.” „Most hagyjál.” „Kaphatok előbb zsebpénzt?” „Jó, majd holnap megcsinálom.”

szomorú nő lehajtott fejjel
Üvöltözni kezdett, hogy semmi jogom beleszólni az életébe.
Forrás:
Pexels

Gondoltam, ez is egy újabb életszakasz, ha túl lesz a serdülésen, akkor megint egy új oldalát ismerjük meg. Viszont, ahogy egyre nagyobb lett, egyre ingerlékenyebbé és elutasítóbbá vált. Mire gimnáziumba ment, olyan érzésem volt, hogy gyűlöl engem, ha csak hozzászóltam.

Egy nevetségesen egyszerű beszélgetés harapódzott el egyik napon. Megkértem, hogy maradjon itthon szombaton, mert ki akarjuk cserélni a hűtőszekrényt, és kellene a segítsége a cipekedésben. Közölte, hogy oldjuk meg, ő a barátaival akar lenni. Kissé megfáradva kezdtem el ecsetelni, hogy nemcsak jogai, hanem kötelességei is vannak. A barátai megvárják, amúgy is, ha miattuk ilyen, lehet, hogy rossz hatással vannak rá. Mérgemben azt is mondtam, örüljön, hogy nem tiltjuk el tőlük. 

Ettől teljesen felidegesítette magát

Üvöltözni kezdett, hogy semmi jogom beleszólni az életébe, legszívesebben haza se jönne, ha nem lenne kötelező. Amint lehet, elhúz innen, és ha még egyszer beleszólok a dolgába, akkor „kurvára megbánom”.

„Te velem így nem beszélhetsz!” – kiabáltam rá, és dühösen az asztalra csaptam.

„Te meg rohadtul ne parancsolgass!” – és Marci azzal a lendülettel arcon vágott. Idegből tette, puszta gyűlöletből. Láttam a szemén, hogy nem tart többre, mint egy utolsó férget, aki az útjában áll.

Sajgott az arcom, a fülem is csengett. De az ütés nyomán szétterülő érzést nem fájdalomként éreztem, hanem mélységes gyászként. Valami eltört bennem, az a feltétel nélküli szeretet, amit eddig hittem a fiamról. Amit magunkról hittem.

Homályosan még láttam a könnyeimen át, ahogy dühösen felkapja a táskáját és kiviharzik az ajtón, majd úgy bevágja maga mögött, hogy beleremegett az ablak is mellette. Mi lesz, ha visszajön? Hogy tudjuk ezek után folytatni? Mostantól félnem kell a saját gyerekemtől?