Sokáig tartott, mire felismertem, hogy depressziós vagyok. Amikor a tüneteim alapján rájöttem, mivel állok szemben, azonnal szakemberhez fordultam, mert tudtam, a helyzet túl komoly ahhoz, hogy egyedül oldjam meg.
Utálok segítséget kérni, amikor azonban tudatosult bennem, hogy depresszióval küzdök, tudtam, hogy nem kerülhetem el, hogy elmenjek pszichológushoz. A terapeutám segítségével hosszú folyamatba kezdtem bele, de elhatároztam, hogy meg fogok gyógyulni.
Nem gondoltam volna, hogy ekkora sikereket fogok tudni elérni. Szinte helyrehozhatatlannak tűnt az az állapot, ahogy éltem, mégis, segítséggel sikerült megtalálnom azt a módszert, ami számra a leghatékonyabb a gyógyuláshoz.
Az első lépések voltak a legnehezebbek, amikor szembesülnöm kellett a helyzettel, és annak következményeivel.
Kifejezetten utálok az áldozat szerepében lenni, és segítséget is csak végszükség esetén szoktam kérni. Az egóm miatt sokat küzdöttem azzal, hogy beismerjek bizonyos dolgokat, mégis, miután sikerült túljutnom ezen a fázison, sokkal jobban éreztem magam.
A tudatosításnál azonban nem áll meg a munka. Bár tudtam, mivel állok szemben, úgy éreztem, el vagyok veszve, és a nulláról kell felépítenem magam azzá, aki a traumák nélkül lehetek.
Számomra az egyik legjobb gyógyszer az volt, hogy emlékezni tudtam az addigi életemben átélt boldog pillanatokra, amelyek erőt adtak, hogy tovább folytassam a küzdelmet. Ezek az élmények bizonyították, hogy van értelme harcolni, hisz tudom, hogy egyszer még leszek vidám is.
Ezek ellenére azonban nem egyszerű a folyamat, hisz leginkább egy örvényhez hasonlít.
Az ember próbál kimászni belőle, az azonban mindig visszarántja, és egyre kevesebb erővel kell újra próbálkozni. Ekkor a barátaim és a párom mindig ott volt számomra, hogy segítsenek, és erősek legyenek akkor is, amikor én képtelen voltam rá.
Tudtam, hogy nekik is nehéz abban az állapotban látni engem, de igyekeztek, hogy az együttérzés helyett arra figyeljenek, hogy egy kicsit boldog legyek az alatt az idő alatt, amíg velük voltam.
Az ő figyelmességük miatt tudtam elkezdeni azon gondolkodni, mi az, amit a letargia ellenére is képes lennék megcsinálni, vagy szívesen csinálnék. Egy barátokkal töltött este után írtam össze azt is, milyen hobbijaimat szerettem a legjobban, mi volt az, ami izgalommal töltötte meg a napjaimat.
Bár nehéz volt, lassan rávettem magam arra is, hogy mozogjak. Először csak tíz percig tudtam aktívan sportolni, majd idővel egyre többet bírtam. Igyekeztem minden nap valamit csinálni, hogy vissza tudjak térni az aktív élethez.
Ma már boldogan tekintek vissza ezekre az évekre, mert már tudom, mindenre képes vagyok, hisz még a depressziót is legyőztem.
Angi történetét Hargitai Alexandra dolgozta fel.
