Egyéb kategória

“Bezzeg az én időmben…” – Fejezd már be nagyi!

Esküszöm, ha csak még egyszer meghallom, a nagyszüleim szájából a “bezzeg az én időmben” kifejezést, nem állok jót magamért.

vous - 2022.04.04.
“Bezzeg az én időmben…” – Fejezd már be nagyi!

A szüleink között még csak-csak áthidaljuk a jelentős generációs szakadékot, de a nagyszüleinknél tehetetlenek vagyunk. Számukra nehéz megérteni, mekkorát fordult a világ, és már egyáltalán nem azok a szabályok uralkodnak az életben, mint régen. Ez a szakadék mindig megnehezíti a velük való társalgást.

A minap is az én életem került a vasárnapi húsleves mellé desszertnek. Az asztalnál senkinek sem ízlett, hogy 28 évesen, se párom, se gyerekem, se lakásom. És akkor jött a mondat, amitől a falra mászom:

28 évesen nekünk már kész volt a ház, meg volt a három gyerek nagyapáddal. Bezzeg az én időmben sem volt ám könnyű, mégis összehoztuk! Mi van veled?

Hogy mi van velem?! Szívesen kivesézném a nagyinak, hogy mi is van velem, de úgy érzem, ha elmondanám még a végén szívinfarktust kapna a vasárnapi ebédnél, ezért itt írom le, hogy mi is van velünk huszon- és harmincévesekkel, akik nem tartanak ott, ahol a nagyszüleik tartottak ennyi idősen.

Munka?

Elvégeztem két egyetemet, ami alatt nem kaptam szakmai tudást, csak rengeteg elméleti anyagot, amit senki sem fog tőlem kérdezni a munkahelyen, csak annyit: hol a tapasztalat? A tapasztalat persze nincs, mivel azok a gyakornoki helyek, amelyek tapasztalatot adtak volna, mind ingyenesen végeztette volna velem a munkát. Választás elé kényszerültem, hogy dolgozok pénzért más helyen és elvégzem a diplomám, vagy nem fizetek albérletet, éhen halok miközben gürcölök a tapasztalatért. Én pedig eléggé éhes voltam, ezért természetesen nem választhattam az ingyen munkát. Szóval igazából, amit eddig tanultam, mehet a kukába, hiszen az új munkahelyen jön az igazi szakmai tudás megszerzése.

Barát?

Nem megy már olyan könnyen az ismerkedés, mint régen. Nem a szomszéd faluból jön Pista udvarolni, hanem Marci dob egy lájkot, aztán kezdődik a tetszel/nem tetszel hadművelet, aminek a végén vagy jackpotot nyersz, vagy szivet törnek. Ha még normális párt sem talál az ember, akkor pláne nem gondol a gyerekre – legalábbis normális esetben. Meg hát jön mindenféle impulzus, hogy találd meg önmagad, teljesítsd be az álmaid, nehogy a gyereken vezesd le a felgyülemlett feszültséget. Ezért a kis pénzből, amit megkeresek, és a nagy része albérletre és az életben maradáshoz szükséges dolgokra kell, kevés marad az önmegvalósításra, ezért folyamatosan szorongok.

Lakás?

Örülök, hogy még van albérlet a fejem felett. 35 négyzetméter, amibe még a szánalmas gondolataim is alig férnek el, de sebaj, legalább van hol laknom… Hogy házat, vagy lakást vegyek? Mégis miből? A fizetésem alig elég, de ha még hitelt is szeretnék felvenni, akkor is kell lennie valamennyi önerőnek, hogy felvegyem a kellő összeget, amit végül 60 éves koromig fizethetek. Természetesen az sem az álomház lenne, mert azok horribilis áron vannak, csakis az elit számára elérhető. Nekem pedig nincsenek gazdag szüleim, hogy az önerőmet támogassák, ezért hacsak meg nem nyerem a lottót, vagy nem szerzek sugar daddyt, akkor esélyem sincs lakást vásárolni, valószínűleg örökre albérletben maradok, tudva, hogy az nem az enyém. Persze ez is segíti az önbecsülésemet, nem igaz?

Azok a “bezzeg az én időmben” mondatok…

Tudom, hogy a kemény munka, akkor is kemény munka volt, és ez megmásíthatatlan tény. Azonban a rengeteg meló akkoriban kifizetődött, hiszen tudtak építkezni, emelett nem volt gond még gyereket is vállalni – akik hozzáteszem a szüleink, és rengeteg traumán mentek keresztül ők is, hiszen a szüleik még nem biztos, hogy készen álltak a gyerekre, de hát akkoriban ez volt az élet rendje, meg kellett szülni őket. Hiába voltak fáradtak a sok munka után, de volt értelme, mert építhettek belőle valamit, amiről mi csak álmodhatunk. 14 órákat dolgoztak a hét minden napján? Ma is találsz ilyen embert, azzal a különbséggel, hogy neki még most sincsen lakása, mert egyszerűen nincs rá pénze! 

Forrás:
Canva.com

Nem állítom, hogy annyival könnyebb volt azokban a “bezzeg időkben”, de a nagyszüleinknek is meg kell érteni, hogy már más a helyzet. Nem tudunk földeket vásárolni, vagy a TSZ-től kérni a segítséget a telekvásárláshoz, a túlóra nem kifizetődő számunkra. Egyszerűen más lett a világ, de az értékek, amiket a szülők, nagyszülők igyekeznek belénk sulykolni akkora nyomást helyeznek ránk, hogy minden egyes vasárnapi ebédnél azt érezzük, csalódás az életünk. Miért is éreznénk másként? Hiszen szenvedünk önmagunk beteljesítésével, dolgozunk a fennmaradásért, miközben keressük azt a társat, akitől nem szeretnénk negyvenes éveinkben elválni, és barátkozunk a gyerek gondolatával, akinek az életét próbáljuk nem elrontani saját hiányosságaink miatt.

Tudom, ha mindezt hangosan kimondanám a húsleves illatával átitatott ebédlőben, akkor mindenki ledermedne. Édesanyám pszichológust keresne, mamám nem tudna felocsúdni a tiszteletlen hangnememtől, majd következne a mártírbeszéd, hogy azt sem tudom miről beszélek. De tudom, hogy azok, akik abban a cipőben járnak, mint én, megértik. Ezért, amikor a nagyi rákezdi: “bezzeg az én időmben” – sóhajtok egy nagyot, és csendben eszem tovább a levesem.

Ajánlott cikkek