tini lány

Egy ceruzával szerelmeskedtem, hogy elveszítsem az ártatlanságomat

Néha még most sem hiszem el, hogy mennyire ostoba voltam, és csak hálás lehetek, hogy nem lett belőle nagyobb baj.

Kiskamaszként a lányokra hihetetlen elvárás zúdul rá a kortársaitól, tanáraitól és a szüleitől is egyaránt. Míg az utóbbiaknak elég egyszerű megfelelni, ha az ember jó jegyeket szerez és jól viselkedik, az osztálytársaknak már közel sem ilyen egyszerű.

Emlékszem, amikor hatodikosak lettünk, azt hittük, hogy miénk a világ. A lányok között először az számított menőnek, akit már engedtek sminkelni, aki már hordhatott melltartót és akinek már megjött a menzesze.

Mivel szép lassan minden lányra igazak lettek ezek a bűvös kiváltságok, akaratlanul is az lett a mérce, hogy ki tud bepasizni. 

Ez közel sem volt olyan egyszerű dolog, mert elég sokan még éretlenek voltak az osztályunkból a fiúk közül, és leragadtak ott, hogy a lányokkal gáz szóba állni. Ez persze csak még jobban felturbózta azt a teljesítményt, ha valakinek lett barátja.

Mire hetedikesek lettünk, még inkább emelkedett a tét, miután az egyik lány azt állította, hogy ő le is feküdt a barátjával. Már csak azért is hittünk neki, mert azt mondta, hogy elég fájdalmas volt az első alkalom, ilyet meg csak nem talál ki valaki, ha már hazudni akar egy nagyot. 

Innentől fogva az volt a mérce, hogy ki csinálta már. 

Annyi buktatója volt a dolognak, hogy még mindig nem tudtam egy srácot sem rávenni, hogy járjunk. Akik nekem tetszettek, azok felém se néztek, akiket meg érdekeltem volna, azok meg világi lúzerek voltak. Viszont „tanulva” az osztálytársam példájából, nem akartam szüzen nekifutni az első éjszakának. Azt akartam, hogy tökéletes legyen, és ne fájjon. Ehhez viszont az kellett, hogy elveszítsem az ártatlanságomat, még mielőtt egy hús-vér srác elé kerülnék.

tini lány
„Tanulva” az osztálytársam példájából, nem akartam szüzen nekifutni az első éjszakának.
Forrás:
Unsplash

Tudom – most már -, hogy az egész elképzelésem ostobaság volt, hiszen nem azon múlik, hogy valaki ártatlan vagy sem, hogy mit művel a hártyájával, hiszen sportolás közben is könnyen kiszakadhat, sokkal inkább egy eszmei dolog, hogy valaki az-e még ,vagy sem. Hiszen, ha egyedül csinálom, akkor csak magammal játszottam, nem valakivel voltam. Arról nem is beszélve, hogy fizikailag akár észrevétlenül is el lehet veszíteni, hiszen akár a srác az ujjával is átszakíthatja.

De én nagy okos nem az ujjamat használtam!

Az a „csodálatos” ötletem támadt, hogy egy ceruza mégiscsak nagyobb, mint a kezem. Ugyan nem a hegyesebbik végével láttam neki a tervemhez, de így is sikerült kicsit megböknöm magam, és amikor észrevettem a piros csillogást a cerka végén, azonnal megrémültem, és abba hagytam a kísérletezést. Az volt a szerencsém, hogy hamar abbahagytam, és fertőzést sem kaptam el, mert mondanom se kell, le nem tisztítottam, hanem csak kikaptam a tolltartómból…

Ezek után nem meglepő, hogy még éveket vártam utána, mire valakivel úgy éreztem, hogy eljött a nagy pillanat, annyira negatívan élt bennem az élmény. Fájni persze akkor is fájt, de legalább már mentálisan is megértem a feladathoz.

Timi történetét Fenyvesi Mira dolgozta fel.