fekvő szexi lány

Lefeküdtem a tanárommal a diplomámért: Még csak nem is bánom

Sosem volt kérdés, hogy hol fogok továbbtanulni. Egy prominens egyetemen ismerkedtek meg a szüleim, és a bátyám is itt végzett. Az álltalános és a gimi sima ügy volt. A jegyeim, a sport és az tanulmányi versenyek mellett, felsőfokút szereztem angolból, majd középfokút franciából. Sok időm nem volt a barátokra és párkapcsolatom is csak egy volt, a gimi elejétől.  A szakitásunk az első félév végén törvényszerű volt.

Ő maradt a szülővárosunkban, én a nagyvárosba költöztem. Egyre ritkábban találkoztunk, és a vizsgaidőszak alatt egyszerűen nem volt rá időm. Az egyetem alatt volt pár futó kalandom, de semmi komoly. Minden figyelmem a tanulásra fordítottam, amiért a barátaim folyamatosan húztak, de nem érdekelt, mert tudtam, hogy kifizetődik. A tanáraim szerettek, amiért az órákon lelkes, a vizsgákon pedig felkészült voltam. 

Így jutottam el a szakdolgozatig, ahol pontosan tudtam, hogy kit szeretnék konzulensnek. Már jó előre megbeszéltük, hogy elvállal és segít, de az élet - ahogy az lenni szokott - közbeszólt. A prof pár héttel a leadás elött, felkérést kapott egy külföldi előadássorozatra. Gyorsan megnyugtatott, hogy szerzett maga helyett egy kollégát, aki mindenben segít.

Így tudtam meg, hogy az egyetemre ideiglenesen felkért vendégprofesszorral, Ádámmal kell befejeznem a munkát. Csak annyit tudtam róla, hogy több egyetemen is tanított, és sikeres vállalkozó. Pár szaktársam dolgozott is az egyik cégében a gyakorlatuk alatt. Több se kellett, rohantam kifaggatni őket, hogy mire számítsak. 

üzletember
Teljes egyetértés volt, hogy nagyon szimpatikus és normális. Ráadásul a korához képest elég jóképű.
Forrás:
Unsplash

Nem reménykedtem sok infóban, de én lepődtem meg a legjobban, hogy azok, akik nála dolgoztak, mind személyesen ismerték. Teljes egyetértés volt, hogy nagyon szimpatikus és normális. Ráadásul a korához képest elég jóképű. Egy kicsit megnyugodtam, és először emailben vettem fel vele a kapcsolatot. Csatoltam az anyagom és kértem, hogy amint tud rám időt szánni, szívesen konzultálnék a folytatásról. A válasz hamar jött, tömör volt és lényegre törő.

„Kedves Evelin! Amint érkezésem van keresni fogom, a konzultáció miatt. Addig is, jó munkát!”

Mit volt mit tenni, folytattam a munkát egyedül és vártam a jelentkezést. Így telt el az első hét. Minden nappal egyre idegesebb lettem, és azt éreztem, hogy kezdem elveszíteni az irányítást. A biztonság kedvéért még írtam pár emailt és egyszer még a tanulmányi osztályra is bementem, de csak azt a választ kaptam, hogy várjak, mert a professzor elfoglalt. 

A leadási idő pedig közeledett, én pedig azt éreztem, hogy minden, amit eddig csináltam, értelmetlen és minden nappal csak egyre jobban belezavarodok. Alig bírtam aludni, enni és egyre többször sírtam el magam, a szakdolgozatom fölött. A családommal sem beszéltem, és még jobban bezárkóztam, mint egyébként. Csalódott és fáradt voltam, de leginkább dühös.

„Hogy veheti valaki ilyen félvállról mások munkáját és jövőjét?”

A kétségbeesés minden nappal egyre jobban eluralkodott rajtam, mikor a következő héten újra elküldtem az anyagom. Nem is vártam érdemi választ, de még aznap jött az email, hogy két nap múlva vár az irodájában konzultációra. Egy kicsivel nyugodtabban vártam a napot, és reméltem, hogy most már minden rendben lesz. A megbeszélt időpont előtt érkeztem, és a várakozás közben is jegyzeteket készítettem, hogy minél jobban kihasználhassam az időt. 

Kicsi, de nyugtalanító késéssel érkezett egy szaktársammal, akivel feltűnően jó hangulatban voltak. Elnézést kért a késésért, de egy kis türelmet kért, amíg befejezi ezt a konzultációt. Magas, sportos alkatú, nagyon jól öltözött ötvenes férfi volt. Olyan, aki a korral csak még jobb pasi lett. A „kísérőjét” láthatóan, nem hagyta hidegen. Amíg várt, végig a hajával játszott és úgy mosolygott, hogy attól a vérnyomásom az egekbe szökött. 

„Nem elég, hogy elkésik, még tovább akar váratni?”

A fáradtság és düh miatt, a megszokottnál dühösebb hangszínben válaszoltam, hogy rendben, amire egy pillanatra megfagyott a levegő. Közben ők ketten összenéztek, majd rám, és én egy pillanatra úgy éreztem, hogy elsüllyedek, de magamat is meglepve mégsem kaptam el a tekintetem, csak dühösen néztem a szemébe. A legnagyobb meglepetésemre a másik lányhoz fordult, és megkérte, hogy máskor folytassák. Ő meglepettségében csak annyit mondott, hogy rendben, majd egy szúrós pillantást vetett rám mielőtt távozott. 

Ekkor még nem tudtam, hogy a legrosszabb csak most jön. Az irodájában nyitott ajtó mellett ültünk le átnézni az eddigi anyagot, és nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ennyire rossz, vagy csak az előző jelenetet bosszulja meg. Kifejtette, hogy hiányolja az eredeti gondolatokat. A szerkesztés nehezen követhető, a hivatkozások is idejétmúltak, de a legrosszabb, hogy azok a fejezetek, amiket azóta írtam, mióta egyedül kell dolgozni, kritikán aluliak. Olyan, mintha más írta volna az elejét és a végét. Azt javasolta, hogy nagyon gondoljam át, hogy ezt így akarom-e leadni. Ha mondjuk kiderül, hogy az elejét nem is én írtam, akkor nem csak én kerülök bajba. 

„Teljesen magam alatt voltam, és úgy hagytam ott, hogy közben végig a sírással küzdöttem.”

Mikor visszaértem a kollégiumba, már teljes kikészültem, és csak sírni tudtam. Láttam magam, ahogy szégyenszemre hazamegyek, és a sarki boltban leszek eladó. Úgy éreztem, hogy semmi értelme sem volt az elmúlt három évnek, és csak pocsékoltam az időm. Egész napra bezárkóztam a szobámba, és csak sírni tudtam. Párszor megpróbáltam nekiülni, hogy javítsak a szakdolgozatomon, de egymást kergették a fejemben a gondolatok, és egy idő után már nem tudtam eldönteni, hogy mit írjak. Minden próbálkozásom csúfos kudarc lett, és egyre jobban kétségbe estem.

Amikor már végleg feladtam volna, váratlanul emailt kaptam a tanártól, amiben egy újabb találkozót javasolt, mert van pár ötlete, hogyan javíthatjuk ki és tehetjük egységesebbé a képet, de az egyetemen kívül kell találkoznunk, mert a héten már nem lesz bent. Arra kért, hogy írjam meg, hogy mikor és ő akkor megmondja, hol érem el. Nem is gondolkoztam, csak azonnal válaszoltam, hogy természetesen és bármikor, amikor neki jó. Szokatlanul hamar jött a válasz, hogyha nekem is jó, dél körül nézzek be az cégükhöz és ebéd közben megbeszéljük. Nem gondolkoztam, csak elfogadtam.

fekvő szexi lány
Sokáig azt mondtam magamnak, hogy nem is én voltam, aki ezután cselekedett.
Forrás:
Unsplash

Másnap kora reggel, már a laptopom mögött voltam, és újabb jegyzeteket készítettem. Frissebb kutatásokat kerestem, próbáltam a szövegezést és a szóhasználatot egységesebbé tenni, de az eredmény elkeserítő volt. Olyan bizonytalan voltam, hogy nem tudtam józanul dönteni. Mire elindultam, már a saját nevemben sem voltam biztos. Egy kicsit el is késtem, mert vagy kétszer eltévedtem az cég irodáját keresve. 

A portára szinte futva estem be, és sietve mondtam, hogy kit keresek és milyen ügyben. A recepciós azt kérte, hogy üljek le a hallban, és várjak egy kicsit, mert még meetingen van. Idegességemben azt sem tudtam eldönteni, hogy hova üljek. Nem tudnám megmondani, hogy mennyit vártam, de közben végig a jegyzeteim bújtam, amitől csak még nagyobb lett a káosz a fejemben. Lassan minden kapaszkodót elvesztettem, és úgy éreztem, mintha nem is egyetemre jártam volna az elmúlt években, hanem egy kisegítő osztályba.

„Így vártam, a jegyzeteim alá temetkezve, és annyira kezdtem magamba roskadni, hogy először fel sem tűnt, hogy már nem vagyok egyedül.”

Mikor felnéztem, Adám állt mellettem kérdően nézve rám, én pedig annyira zavarba jöttem, hogy egy pillanatra megszólalni sem tudtam. Úgy éreztem, hogy egyetlen szó sem jön ki számon, és ötletem sem volt mit kérdezett. Valószínűleg látta rajtam a pánikot. Elfojtott egy mosolyt, köszönt majd megkérdezte, hogy indulhatunk-e. Erre zavaromban csak visszakérdezni tudtam, hogy hova? Itt már felnevetett és csak annyit mondott: „Ebédelni.”

Szétszórtan habogtam igent, és elkezdtem összeszedni a papírjaim, majd fejemet lehajtva indultam utána. Egy közeli szálloda étterembe mentünk, ahol az egyik félreeső asztalnál ültünk le átnézni az anyagot, amíg az ebére vártunk. Láthatóan gondterhelt volt, ami csak fokozta nyugtalanságom. Több hibát is megmutatott, és gyorsan, de pontosan levezette, hogy az érvelési rendszerem hiányos. Ráadásul világossá tette, hogy ekkora hiányosságot, ilyen rövid idő alatt szinte lehetetlen lesz pótolni. Azt javasolja, hogy kérjek halasztást, és a következő félévben adjam csak le. Így talán lesz időm, hogy megfelelő minőségben dolgozzam ki. Olyanok voltak a szavai, mintha jeges vizet borítottak volna a nyakamba. Egyszerre voltam dühös és kétségbeesett, visszaszorultam a tudatom legmélyére, és valaki egészen más lépett a helyembe. 

Sokáig azt mondtam magamnak, hogy nem is én voltam, aki ezután cselekedett. Csupán külső szemlélője voltam az eseményeknek. Nem is én irányítottam, hanem egy olyan részem, amit eddig mélyen magamba zártam. Aki, mikor veszni látta mindazt, amiért eddig dolgoztunk, magához ragadta a gyeplőt. 

„Szándékoltan lassú mozdulattal simítottam a hajam a fülem mögé, és mélyen a szemébe néztem, miközben beharaptam az alsó ajkam.”

Mikor láttam, hogy most végre ő jött zavarba, előre hajoltam, a kezemet az asztal alatt a térdére tettem, és szinte suttogva mondtam, hogy még sosem voltam szállodaszobában. Néhány, hosszú másodpercig döbbenten nézett rám, és mikor megszólalt, a hangja bizonytalan volt és rekedt. Szerintem ő sem tudta pontosan mit akar mondani, de én gyorsan a szavába vágva előrehajoltam, és a kezem feljebb csúsztattam a combján. Végig a szemébe néztem, miközben ő felváltva pislogott a kezemre és az arcomra: „Kérem, Professzor! Csak maga segíthet!”

Próbáltam olyan kétségbeesett arcot vágni, amennyire csak tudtam, de közben a szabad kezemmel lassan végigsimítottam a nyakam vonalától a blúzom gombjain át egészen a mellemig. A szemei úgy követték a mozdulatot, hogy pislogni is elfelejtett. Éreztem, hogy most már csak egy kicsi kell, hát még közelebb hajoltam, hogy a fülébe suttoghassak.

„Kiveszek egy szobát, hogy nyugodtan tudjak dolgozni. Nagyon hálás lennék, ha feljönne és segítene. Nagyon nagy szükségem lenne magára.”

Nem vártam meg a válaszát, csak elindultam a recepció felé. Mire a szobakulcs a kezembe volt, ő már a liftnél várt, és olyan zavarban volt, hogy attól egy pillanatra nevethetnékem támadt, de beértem egy mosollyal. A liftbe úgy szálltunk be, mint két idegen. A folyosón pár lépéssel lemaradva követett, és nem kellett hátranéznem, hogy tudjam, ő végig engem figyel. Próbálta kitalálni, hogy mit is akarok pontosan. A szobaajtóból egy bátorító mosolyt küldtem felé, majd elindultam, de a szobaajtót nyitva hagytam. 

Tudom, hogy zavarban kellett volna lennem és szégyellnem kellett volna, de inkább izgatott voltam. Ádám jóképű és intelligens férfi. Az a fajta, akin egyébként is megakad a nők szeme. Ráadásul sosem voltam még idősebb férfival korábban, de mindig is érdekelt, hogy milyen lehet. A velem egyidős pasik, akikkel korábban dolgom volt, szinte mindig lelkesek voltak, de sokszor fogalmuk sem volt, hogy mit csinálnak. Most úgy éreztem, hogy valami igazán érdekesben lehet részem, csak nem szabadott elbizonytalanodnom. Meglepődve tapasztaltam, hogy egyre jobban izgat a gondolat. Nem tudom, hogy a szállodaszoba, az elmúlt hetek stressze vagy az, ahogy abban a pillanatban rám nézett, de egyre inkább úgy érzetem, hogy ez már nem csak a diplomámról szól.

Tudtuk, mire megy ki a játék, de élveztük, és ez nagyon felszabadító volt.
Tudtuk, mire megy ki a játék, de élveztük, és ez nagyon felszabadító volt.
Forrás:
unsplash.com

Megálltam a szoba közepén az ágy mellett, és vártam, hogy ő tegye meg az első lépéseket, és örömmel tapasztaltam, hogy mostanra teljesen megértette a helyzetet, és már nem gyanakvással néz rám. Becsukta az ajtót, majd hozzám lépett. Most tűnt fel, hogy milyen magas. Annak ellenére, hogy magassarkúban voltam, lábujjhegyre kellett állnom, hogy megcsókoljam. Nem húzódott el, inkább visszacsókolt, miközben végigsimított a karomon. 

Libabőrös lettem, és egy kicsit el is szédültem, de tudatosult bennem, hogy élvezem a helyzetet, és ő is egyre lelkesebbnek tűnt. Mire a ruhák a földre, mi pedig az ágyba kerültünk, már semmi sem volt idegen. Természetesen ez nem szerelem, hanem végső soron üzlet, de ahogy az a bizniszben tanítják: 

„Az az üzlet, ha mindketten megkapjuk, amit akarunk. Ráadásul, ha ezt olyan áron kapjuk, ahogy szeretnénk, az már tiszta profit.”

Ádám végig nagyon figyelmes, de határozott volt. Pontosan tudta, hogy mit szeretne és hogyan érje el. Nem volt egy lepedőakrobata, aki folyamatosan variál. Inkább megfontolt és türelmes volt. Minden mozdulata magabiztosságról - és aminek a legjobban örültem - vágyról árulkodott. Jól esett, hogy kíván engem, és sikerült végig fenntartanom a figyelmét. Sok szempontból addig ez volt a legőszintébb intim élményem. Tudtuk, mire megy ki a játék, de élveztük, és ez nagyon felszabadító volt. 

Nem szeretném tovább ragozni. A lényeg az, hogy megtettük, és komolyabb megbeszélés nélkül is tudtuk, hogy miért történt. A következő héten többször is találkoztunk, és amikor csak lehetett, akkor megismételtük, közben pedig szépen összehoztunk egy jeles diplomát. 

Valószínűleg sokan megvetnek majd ezért, de valahogy mégsem bánom. Mi nők évezredek óta fizetünk a testünkkel, ha szeretnénk valamit. A diplomám nem esett az ölembe. Másfél évtized tanulás és munka veszett volna kárba, ha nem ragadom meg a lehetőséget. Én pedig megtettem, és megtenném ma is.