A nagypapa nagy gondossággal ment ki a kertjébe, hogy a háború utáni hazatérésének emlékére ültessen egy diófát – írja Boglárka, aki a VOUS vendégszerzői felhívására küldte be írását. A következő sorokban Egyed-Husti Boglárka novelláját olvashatjátok.
Mikor a diófa már szép nagy és terebélyes volt, gyakran kiültek nagymamával az árnyékába, és nézték a fa felett a kék égboltot.
– Olyan kicsiny az ember, tele rengeteg vággyal – mondta nagymama.
– Mi a te vágyad? – kérdezte nagypapa.
– Egy láda – felelte a nagymama.
– Egy láda? – csodálkozott nagypapa.
– Igen, egy ládára vágyom, ami a diófából készül majd el. A láda legyen tele leveses motívumokkal, és belé pedig emlékeket fogunk tenni.
– Milyen emlékekre gondolsz? – faggatta tovább nagyapa.
– A mi közös életünk emlékeire, ruhákra, képekre, újságokra.
– És kié lesz a láda?
– A kisunokánké, aki majd esetleg gyerekruhákat is beletesz.
A nagyapa egyik reggelen kivágta a diófát.
Hetekig készítette nagy aprólékossággal a ládát a szeretett asszony számára. Mire a láda elkészült nagymama meghalt. Eltelt sok év azóta.
A láda most itt van mellettem, érezni lehet, amikor kinyitja az ember, a diófa illatát. Tele van képekkel, újságcikkekkel, versekkel és rajzokkal. Az egyik fakó régi fényképen egy fiatal férfi és egy nő áll díszes esküvői ruhában, a nagyszüleim azok. A nagymamám, akit soha nem ismerhettem meg, és a nagypapám, aki a ládát készítette.
Ha kíváncsi vagy vendégszerzőnk korábbi cikkeire, akkor olvasd el az Elcserélt életek: Hol a gyermekem?, Detox: Én már nem sietek sehova, a Csak egy átlagos hétfő: Nem akartam változni, inkább a kényelmesebb utat választottam és a Vakrandi: Nem tudtam, mit is kellene ilyenkor csinálni választottam című írásait is!