sírás3

Sírhatok-e férfiként?

Néha komolyabban elgondolkodok olyan – a mindennapi beszédünkbe mélyen beleivódott – mondatokon, mint: „A férfiak nem sírnak.” Ilyenkor érzem azt igazán, hogy hiába húzzuk az igát, halmozzuk a fejlődési mérföldköveket, mert az emberi alaptermészet, az ítélkezés és a sztereotípiáink csigalassúsággal akarnak változni. Véleménycikkünk következik.

Dühít, hogy a 21. században még mindig kérdés az, hogy a férfiaknak ugyanannyi joga, szüksége lenne-e a sírásra, mint a nőknek. Felfoghatatlan, hogy megkérdőjelezzük ennek az alap érzelmi szükségletnek a létjogosultságát. Manapság már annyi mindenről merünk beszélni, legyen az párkapcsolati zűr, gyermekvállalás, mentális egészség vagy nemi identitás. De az, hogy a férfiak sírnak-e, vagy sem, azt inkább elnapoljuk.

Elgondolkodtam, hogy mi lehet az oka

Hazudnék, ha nem akarnám belátni, hogy történt előrelépés, társadalmunk nyitottabb lett a témára. De ez még kevés a boldogsághoz. Ma már sokkal több férfi meri bevallani, vagy épp nyíltan felvállalni az érzelmeit és a könnyeit, mint 50 évvel ezelőtt.

Ennek ellenére eltűnődtem, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy ez a téma nagyon sok környezetben mai napig tabusítva van?

Elsőkörben talán fontos azt tisztázni, hogy a nemek között valóban van különbség abban, hogy mennyit és milyen formában tudnak sírni. Az ugyanis tény, hogy a nők többet sírnak. Ez azt is jelenti, hogy gyakrabban, és azt is, hogy több ideig. De ez nem kellene azt jelentse, hogy a férfiaknak egyáltalán nincs szüksége erre.

Feszítő lehet, ha nem tudjuk kimutatni a belső küzdelmeinket.
Feszítő lehet, ha nem tudjuk kimutatni a belső küzdelmeinket.
Forrás:
canva.com

De attól is függhet, hogy egy férfi felvállalja-e a könnyeit vagy sem, hogy milyen szociokulturális környezetből jön. Például az individualista országokban is könnyebben beszélnek róla. Ami a személyiséget illeti, a tapasztalataim szerint azok a férfiak, akiknek magasabb az önértékelése, könnyebben felvállalják a gyötrődéseiket is.

Ugyanakkor fontos tudni azt is, hogy a társadalmi nemünk sokkal inkább meghatározza azt, hogy sírunk-e, vagy sem.   

Ez alapján elmondható, hogy a sírás előfordulásának eltérése nem is egy velünk született jellemvonás. Sokkal inkább attól függ, hogy a társadalom mit vár el az adott személytől. Hiszen egy nőtől leggyakrabban elvárjuk, hogy élje át és mutassa ki az érzelmeit, nyugodtan tűnhet gyengének, sebezhetőnek. Eközben egy férfi a védelmezés, az erő, a bátorság, a józan ész szimbóluma. Ilyen feltételek mellett azért érthető, hogy nehéz felvállalni a saját szomorúságunkat, negatívabb érzelmeinket.

De ez még mindig nem jelenti azt, hogy ne lenne meg erre a férfiak igénye.

Az érzelmeink kifejezése hozzánk tartozik. Szükségünk van rá abban is, hogy a környezetünk felé kommunikálni, jelezni tudjunk. De minket is irányít a viselkedésünkben és az önmagunkkal való kapcsolatunkban egyaránt. Ezért fontos lenne, hogy teret adjunk erre. Ehhez talán az első lépés az elfogadás lenne.

Mégis mennyire befolyásolhatja a férfiakat mindez?

Szerintem nagyon. Gondoljunk csak bele, az ilyen elvárások, ítéletek, megfelelések miatt mennyire nehezen kérhetnek segítséget!? Hiszen az érzelmek kimutatása nem egy megküzdési módszer. Mindez megerősíti őket abban, hogy inkább azokat a negatív érzelmeiket mutassák ki mások előtt, amelyek keményebbek, erősebbek. Ilyen a düh, az agresszió, a büszkeség.

Hogy miért foglalkozok ezzel, ha engem nem érint? Először is azért, mert úgy gondolom, hogy érint. Körülvesznek olyan férfiak, akik fontosak, akiket tisztelek és szeretném, ha teljes életet tudnának élni.  Másrészt azért, mert hiszek az egyenjogúságban, ami ezt is jelenti. 

A férfiaknak ugyanolyan szüksége lehet a sírásra, mint nekünk nőknek.