Úgy gondoltam, a szülés egyértelműen olyan lesz, amit a férjemmel együtt fogok megosztani, kéz a kézben. Most viszont úgy érzem, ő az utolsó ember, akit magam mellett szeretnék látni.
A férjemmel nyolc éve vagyunk együtt, így tényleg az egész felnőtt életünket együtt töltöttük. Most nyolc hónapos terhes vagyok, nagyon közel a végéhez. Kislányunk lesz, és izgatottabb nem is lehetnék.
Bármennyi nehézségünk volt, azt eddig mindig leküzdöttük, most viszont egy dologban nem tudunk megegyezni: a pici nevén. A párom családjánál hagyomány, hogy az újszülöttet egy, a nevével hímzett takaróval fogadják. Részben emiatt is próbálunk sietni a név kiválasztásával, viszont nem találunk közös pontot.
Mivel nagyon közel volt a nagymamájához, ezért szeretné, ha Piroska lenne, de valahogy én nem érzem magaménak.
Ha tehetném, egy egész listával mennék a kórházba, és csak azután döntenék, hogy először meglátom, hogy biztos tökéletes legyen. Azonban erről lemondtam, hogy kedvezzünk az ő családjának.
A hugom emlékére, én Viviennek szeretném elnevezni. Így hívták, mielőtt pár éve meghalt szívinfarktusban. Eddig ezt az egyet nem vetettem fel a férjemnek, mert minden ötletemet támadja és rondának nevez, ezt pedig nem szeretném hallani a testvéremről.
A minap azonban kiborult minden, amikor az anyja már sokadszorra kérdezte meg, mégis mi lesz a kislányunk neve. Ekkor elmondtam, hogy Vivien, mire rövid csönd után kinevetett. Azt mondta, hogy ezzel a névvel egy életre elátkoznám a gyermekemet, mert náluk a faluban volt egy teltebb kislány, akit szintén Viviennek hívtak és emiatt az enyémre is ez a sors vár majd.
Kértem, hogy hagyja abba, de csak mondta a magáét, még azután is, hogy megmondtam, azért ő sem egy Palvin Barbi.
Végül elege lett, és elküldött a házából. Egy percig sem akartam tovább maradni, így inkább eljöttem. Mikor a férjem megjött, elmondta, nagyot csalódott bennem és a viselkedésemben, rám sem akar inkább nézni.
A következő napokban az egész családja hívogatott, hogy kérjek bocsánatot az anyósomtól, és hogy lépjek túl magamon, fogadjam el a Piroska nevet. “Ha kevesebbet hisztiznél, már régen túl lehetnénk ezen” – mondta a férjem egyik este, mire elegem lett. Összepakoltam a cuccomat és átköltöztem a szüleimhez. A párom azóta hívogat, de nem akarok beszélni vele.
Úgy érzem, az egész családja összeesküdött ellenem, és teljesen kikészítenek a terhességem utolsó időszakában. Nem akarom elmondani nekik a szülés pontos időpontját, ha esetleg előbb megindulna, ráadásul és a férjemet sem akarom látni a szobában, mert csak idegesebb lennék tőle.
Tényleg én reagálom túl?
Patrícia történetét Fazekas Nóra dolgozta fel.
