találkozás3

Mára csak idegenek vagyunk, közös múlttal

Hogyan válik két ember egymás számára ismét idegenné? Néha csak a puzzle utolsó darabkája kell ahhoz, hogy megértsd a másik ember szakítási indokait. De milyen érzés lehet újra találkozni vele? És mikor tudhatod, hogy túl vagy rajta? Olvasói levelünk következik.

Szeretném elmesélni a történetemet, hátha valakinek segít. Még a pandémia kezdete előtt ismertem meg Őt, egy kedves barátnőmön keresztül. Ekkor én másodéves joghallgató voltam, ő pedig végzős orvostanhallgató. Mindketten vidékről kerültünk fel a fővárosba. 2019 nyarán úgy adódott, hogy a közös ismerősünk, aki zongoraművész, egy koncertet adott, ahova meghívta néhány ismerősét. Előző napokba mesélte, hogy kiket hívott el, és emlékeztem, hogy említette őt is. Régebben már sokat mesélt róla, egy nagyon kifinomult, intelligens srácnak írta le, akivel az ismerettségük elején többen próbálták őket összeboronálni, de sosem sikerült. A barátnőm nem vonzódott hozzá, így a kapcsolat megmaradt – egy igaznak tűnő – barátságnak.

A mi történetünk pedig úgy indult, hogy a zongoraest után a meghívott társaság beült egy italra, végül pedig a barátnőm lakásán kötöttünk ki, ahol folytatódott az iszogatás, feldobva a hangulatot egy kis társasjátékkal. Az egyik páros feladatnál ő volt a társam, így kezdtünk el beszélgetni, majd a játék végeztével folytattuk az ismerkedést a teraszon. Már akkor elmondta, hogy ő teljesen a karrierjének akarja szentelni az életét, nem szeretne párt, házasságot, gyerekekről pedig hallani se akar. Mesélt a terveiről, korábbi utazásairól, tanulmányairól. Lenyűgözött az, ahogyan látja a világot, az értékrendje, a lelkesedése.

De voltak figyelmeztető jelek

A következő egy hónapban majdnem mindennap összefutottunk, rövidebb-, hosszabb találkozókra, de nem történt semmi. Általában ketten találkoztunk. Valahányszor feldobtam az ötletet, hogy hívjuk a közös barátnőnket is, ő mindig nagyon ellenséges volt. Egyik alkalommal meg is kérdeztem, hogy miért reagál ilyen hevesen, hiszen úgy tudtam, hogy szoros barátságot ápolnak. Ekkor mondta el az ő verzióját: az ő részéről nem olyan komoly a ragaszkodás, tartja a kapcsolatot, de több téren kifogásolja a barátnőnket. Így indult a lavina, ugyanis ezt követően még több alkalommal is kifejtette a véleményét a lányról, sokszor annyira bántó megjegyzésekkel élve, hogy kértem, fejezze be. Próbáltam győzködni, hogy ne legyen ennyire ellenséges a lánnyal, aki mindig úgy mesélt róla, mint az egyik legkedvesebb barátjáról. Minden hasztalan volt, kerülte, kibeszélte.

A közös barátnőnkkel mindig nagyon ellenséges volt.
A közös barátnőnkkel mindig nagyon ellenséges volt.
Forrás:
canva.hu

Mindvégig úgy éreztem, hogy miattam alakult így a barátságuk, én álltam kettejük közé.

Mindeközben a nyár vége rohamosan közeledett. Szeptemberre nekem konkrét tervem volt: még év elején pályáztam, és meg is kaptam egy hónapos önkéntességi lehetőséget Görögországban. Az utolsó napokban a barátnőm már kíváncsian érdeklődött, hogy akkor ez mi is köztünk, döntöttünk-e valami felől. Úgy voltam az egésszel, hogy tényleg szimpatikus a srác, szuperül érzem magam mellette, de ha nem kezdeményezi a helyzet alaposabb megbeszélését, akkor ez ennyi volt.

Indulás előtti estére szintén programot szervezett: egy Margit-szigeti sétát. Innen végül a budai oldalra, majd fel a várba érkeztünk. Itt hozta fel végre a témát. Elmondta, hogy már több alkalmat is elszalasztott más lányokkal, mert félt kibontakozni, de ezt most nem szeretné, és örülne, ha megpróbálnánk együtt.

Az együtt töltött két hónapból csak annyi releváns, hogy a görögországi kaland alatt végig tartottuk a kapcsolatot, minden este facetime-oltunk, sokat meséltünk a napjainkról. Ez az időszak számomra megpróbáltató volt, de mindig megnyugtatott, hogy ő nem aggódja túl ezt, látszólag gondtalanul viseli a távollétet. Amikor lejárt a 30 napos görögországi önkéntesség, visszatértem Budapestre és már kezdődött is a tanév. Érdekes élmény volt úgy találkozni vele, hiszen már egy hónapja egy párt alkottunk, de eddig virtuálisan folyt minden. A második hónap hullámvölgyekkel volt tele: a megismerkedésünkkor tapasztalt távolságtartást hamar levetkőzte, úgy bújt, akár egy kisgyerek, majd fokozatosan távolodott ismét. Az lett leginkább feltűnőbb, hogy egyre többet tervez, ígér, egyre többet említi a közös jövőt. Így történt, hogy szépen lassan én is tervezni kezdtem.

Egyik este áthívott magához. Ez volt az első alkalom, hogy nála jártam. Bort nyitott, vacsorát főzött, egy romantikus vígjátékot indított el. Tökéletesnek indult az este. Nem voltak nagy terveim, egyszerűen élvezni akartam a romantikus hangulatot. A film végeztével még hozzám bújt, becézgetett, majd egyszer csak rám nézett és azt mondta, hogy: neki ez nem megy.

Neki ez nem megy.
Neki ez nem megy.
Forrás:
canva.hu

Tessék? Micsoda? Várj kérlek, hadd érjem utol az eseményeket!

Csak ültem és másfél órán át hallgattam a monológját, hogy mennyire nehéz neki, ő nem kapcsolatpárti, nem tud kötődni, de azért nem bán semmit, lehetnénk esetleg barátok, mert olyan jó, hogy végre volt egy fix pont az életében. Ennél a mondatnál telt be a pohár. Összeszedtem a cuccom, és elhúztam onnan. Ez volt az utolsó találkozásunk.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a következő pár hónapra nem mélypontként emlékszem. Nagyon fájt. Az elején az, ahogyan véget vetett mindennek. Nem értettem a menetét. Kerestem a kapaszkodókat, a miérteket, magamat hibáztattam, de nem tudtam választ adni semmire. Nem megy neki… Értem. De nem érezte ezt korábban? Mi értelme volt a tervezgetésnek? Utólag értettem meg, hogy ezek zavartak össze a leginkább. Sokszor végighallgatott a közös barátnőnk, legtöbbször értetlenkedve. Időközben – amíg mi együtt voltunk – az ő kapcsolatuk nagyon megromlott, így alig beszéltek.

Már hosszú hónapok teltek el azóta. Úgy érzem, hogy túl vagyok az egészen, sok mindent megértettem abból, ami történt. Ennek ellenére többször felütötte a fejét a kérdés, hogy:

Miért kellett így rendezze a szakítást? Miért ennyire ambivalens módon?  

Pár hete felhívott a barátnőm, mondván olyant mesél, ami tuti lesokkol. Hát igaza lett! Ez a hír késztetett arra, hogy kiírjam magamból a sztorit. Elmesélte ugyanis, hogy már egy ideje ismét tartják a kapcsolatot a sráccal, ő kereste a barátnőmet. Időközben elköltözött a városból, egy teljesen új közegbe érkezett, nincsenek barátai, magányosnak érzi magát, nem tud nyitni az emberek felé. Ezt követően tette fel a kérdést a lánynak:

Mit szólna, ha megpróbálnák együtt?

Ők ketten együtt? Ismét azt a lefagyott állapotot éltem át, mint azon az estén, amikor derült égből villámcsapásként ért a szakítás. De most már nem fájt. A pillanat egy tört részéig megijesztett a helyzet, hogy ez az infó ismét felkavar. Emlészem, még arra is gondoltam, hogy én most féltékenységnek érzem magam, mert ők összejönnek? Viszont nem. Nem voltam féltékeny. Nem voltam kétségbeesve. Egyszerűen szánalmasnak gondoltam a srácot, hogy amikor épp nincs nyeregbe, amikor magányos, akkor bepróbálkozik a barátnőmnél. 

Hosszú ideig rágódtam azon, hogy mit ronthattam el, mi lehetett a hibám, ami miatt ilyen hirtelen - és csúnyán - szakított velem. Most már látom, hogy ez a kapcsolat nem működhetett volna, hiszen az egyik félnek olyan kötődési mintázatai vannak, amelyek miatt folyamatosan csapong. Nem megy neki az elköteleződés: amint túl komolynak érezte a köztünk lévő dolgot, azonnal véget vetett. Később viszont egy olyan emberrel akar együtt lenni, akiről azelőtt többször elmondta, hogy teljesen hidegen hagyja. Felkavart mindaz, amit a barátnőm mesélt. Sajnálom a srácot, de már értem, hogy miért alakult így és ez békével tölt el.

Viszont egy hete találkoztunk. Teljesen véletlenül futottunk össze a sűrgösségin, ahová be kellett menjek a lakótársammal. Először megtorpantam, hiszen a nagy rohanásban egyáltalán nem számítottam arra, hogy épp vele, épp Budapesten futunk össze. Nem tudtuk elkerülni egymást, így odalépett hozzám. A kezdeti meglepetés ellenére végtelenül semlegesnek éreztem a jelenlétét. Nem ébresztett bennem semmilyen érzelmet: se jót, se rosszat. Mégis szokatlan élmény volt. Rövid és végtelenül formai beszélgetés után üresen léptem tovább, azon gondolkodva:

Hogyan váltunk ismét egymás számára idegenekké?

Fanni levelét Kedves Gerda dolgozta fel.