pexels-kat-smith-568027

Feldolgozható valaha gyermekünk halála?

Nehéz téma ez, amit valamiért mindenki tabuként kezel, pedig borzasztó fontos lenne nyíltan beszélni róla. Az évek során legnagyobb bánatomra több hasonló esettel találkoztam, ezért úgy döntöttem, ideje megtörni a csendet és beszélni a legnagyobb fájdalomról, amit egy édesanya átélhet: a gyermek elvesztéséről.

El sem tudok képzelni nagyobb igazságtalanságot, nagyobb fájdalmat az életben, mint azt, amikor egy szülőnek a saját gyermekét kell eltemetnie. Senkinek sem lenne szabad ilyen dolgokon keresztülmennie. A kislányom elvesztése óta viszont egyre több ilyen történettel találkoztam, emiatt pedig szükségét éreztem annak, hogy elmeséljem a történetemet.

Ne feledjétek, hogy sosem vagytok egyedül, a gyászról és a fájdalomról pedig igenis beszélni kell.

Egy szerettünk elvesztése kivétel nélkül fájdalmas esemény. A gyermek halála viszont semmihez sem fogható fájdalmat ültet az ember szívébe, ami végigkíséri egy egész életen keresztül úgy, hogy nem tehet ellene semmit.

Mindössze 4 éve történt, hogy elveszítettem az egyetlen kislányomat, aki 17 éves volt, és egy buliba tartott a barátaival a szomszéd városba. A párja vezette az autót, amiben a lányom legjobb barátnője és az ő párja is velük utazott. Egyikük sem fogyasztott alkoholt, ez viszont a velük szembe jövő, és frontálisan karambolozó autó sofőrjéről nem mondható el.

Az alkohol és kábítószerek hatása alatt álló fiatalember elvesztette az uralmát az autója fölött, és beléjük csapódott. A lányom és a párja nem élték túl a balesetet, a másik két fiatalt pedig életveszélyes sérülésekkel szállították kórházba, de szerencsére meg tudták menteni őket. 

A fájdalom, amit akkor éjszaka átéltem, semmihez sem fogható, és a mai napig, éjjel-nappal élénken kísért.

Rögtön az jutott eszembe, hogy ha nem engedtem volna el bulizni, akkor még most is itt lenne velem. Az én hibám volt, hogy nem tartottam itthon, megmenthettem volna az életét. Magamat hibáztattam egy olyan baleset miatt, amit nem állt módomban megakadályozni. 

Dühös voltam magamra, a férjemre, az egész világra. Egyetlen kérdés pörgött megállás nélkül a fejemben: Mit vétettem, amiért így büntet engem az élet? Válasz viszont sehonnan nem érkezett. Miért is érkezett volna…

Az elmúlt 4 évben már megkezdődött a gyógyulási folyamat, aminek még borzasztóan az elején tartok, és szerintem sosem fogok teljes mértékben a végére érni. Ma már tudok úgy beszélni a kislányommal közös élményekről, hogy nem török ki zokogásban a végére, a fájdalom viszont cseppet sem szűnt, és valószínűleg soha nem is fog. A kérdésre pedig, hogy feldolgozható-e valaha a gyermekünk halála, szerintem egyetlen válasz létezik:

Teljes mértékben soha, egy szülő sem lesz képes feldolgozni a gyermeke elvesztését, csak megtanul együtt élni a fájdalommal és az ürességgel.

Nem lesz olyan nap, hogy ne jusson eszedbe, vajon hol lenne most, mit csinálna, ha még mindig veled lenne szeretett gyermeked, de ez így is van rendjén. Ne érezd úgy, hogy túl kell lépned a gyászon, hogy el kell engedned a gyermeked emlékét, mert nem kell, sőt, nem is szabad. 

A saját érdekedben viszont meg kell tanulnod együtt élni ezzel a helyzettel.