testszőr

Nem szőrtelenítek a karantén óta, és nem is fogom újrakezdeni

Már lassan két éve nem szőrtelenítettem semmilyen formában, és nem hinném, hogy valaha újra akarnék. Csak sajnálni tudom azokat, akik külső elvárások miatt ki sem merik próbálni, hogy mennyivel kényelmesebb így élni.

Így, a harmincas éveim elejére, azt hiszem, hogy a testszőrzettel való viszonyom már minden elképzelhető megközelítésen átment. Emlékszem, amikor tizennégy éves koromban először sikerült rábeszélnem anyukámat, hogy engedje borotválni a lábam.

Onnantól kezdve megállíthatatlan voltam, egy szőrszál sem maradhatott.

Volt olyan időszak, amikor annyira féltem attól, hogy a pár milliméteres szőrszálaktól izzadságszagom lesz, hogy naponta borotváltam a hónaljam, amitől kipirosodott és fájni kezdett. Később évekig nem mentem strandra azért, mert a kamaszkori testkép problémák mellett még az is nyomasztott, nehogy valaki meglásson akár egy kósza szőrszálat is rajtam, olyan helyen, ahol elvileg nem illik.

testszőr
Mivel én nem csináltam belőle nagy ügyet, a másikat sem érdekelte, hogy szőrös a lábam vagy a karom.
Forrás:
Unsplash

A húszas éveimre kezdett elmúlni ez a kényszeres viselkedés. Már volt olyan, amikor télen például csak akkor borotváltam a lábam, amikor eszembe jutott, vagy tudtam, hogy valahol meg kell majd mutatnom magam hosszú nadrág nélkül. A harminchoz közeledve jöttem rá, hogy a mániákus borotválás helyett mennyivel jobban esik a bőrömnek, ha csak gyantáztatom, és már az is teljesen hidegen hagyott, hogy a két gyantázás között eltelő három hétben kicsit szőrös vagyok.

Ehhez hozzájárult az is, hogy kezdtem észrevenni, hogy a partnereim egyáltalán nem a szőrzetemmel vannak elfoglalva, amikor oda kerül a sor.

Rájöttem, hogy ha a férfiak szőrös hónaljjal, lábakkal, harokkal és ki tudja még mi minden mással tudnak teljesen tiszták lenni, akkor nekem is jogomban áll kitapasztalni, hogy vajon hogyan is érzem magam jól a bőrömben. Itt tartottam, amikor 2020 tavaszán megakadt az élet, és egy párhuzamos dimenzióba csöppentünk. Egyfelől a bezártságban nem menekülhettem a rossz hangulat és a levertség elől, ami miatt kezdetben elhanyagoltam magam. Közben persze a szalonok is zárva voltak, nem volt, ahol gyantáztathattam volna magamat. Így vettem észre, hogy tulajdonképpen engem nem a szőrzetem zavar, hanem az, hogy mások mit gondolnak, ez a félelem pedig az életkorom előrehaladtával egyszerűen csak elpárolgott.

Bizonytalan, megfelelni vágyó kamasz helyett olyan nő lettem, aki a saját kényelmét többre tartja, mint ismeretlenek véleményét.

Az új “életmódomnak” persze akkor jött el az igazi próbája, amikor a világ elkezdett megint a régi kerékvágához hasonlóan folyni a nagy lezárások után. Eleinte tartottam tőle, hogy mit fognak reagálni az emberek a boltban, amikor nyáron meglátják a hónaljamat, miközben próbálom a felső polcon lévő lekvárt elérni, de hamar rá kellett jönnöm, hogy mindenkit csak a saját dolga érdekel. Ugyanez derült ki akkor is, amikor randiztam. Mivel én nem csináltam belőle nagy ügyet, a másikat sem érdekelte, hogy szőrös a lábam vagy a karom.

Tudom, hogy egyre több reklámban lehet látni női testszőrt, és egyre jobban normalizálódik a természetesség, de Magyarországon az az érzésem, hogy ebben is le vagyunk maradva húsz évvel. A barátnőim többsége úgy áll a témához, mint én kamasz koromban. Olyan, mintha valami láthatatlan kényszer hajtaná őket a teljes szőrtelenségre, holott többször hangot adnak annak, hogy nyűg nekik az egész. Nem kell, hogy mindenki minden testszőrzetét meghagyja, de érdemes lenne mindenkinek legalább kitapasztalni, hogy saját magának mi a kényelmes.

Zsu történetét Király Etel dolgozta fel.