Egyéb kategória

Helló, anyu szeretnék lenni! – most 24 éves vagyok, nem erre számítottam pár éve

Tegye fel a kezét az a lány, aki arra vágyik, hogy 24 évesen anya legyen! Nem sokan vagytok, ugye? Hát, tíz, de még öt évvel ezelőtt én sem tudtam volna elképzelni, hogy lelkesen a levegőbe lendült volna a karom egy ilyen mondatra. Azt gondoltam, 24 évesen egyetemre fogok járni (ez igaz is), emellett gyakornok leszek valami menő cégnél, kutatok, publikálok, építem meredeken felfelé ívelő karrierem. Pasik? Majd randizgatok. Család? Gyerek? Persze, valamikor szeretnék. Majd.

vous - 2022.04.28.
Helló, anyu szeretnék lenni! – most 24 éves vagyok, nem erre számítottam pár éve

Mondjuk 30 évesen. Anyukám is akkor szült engem, teljesen jó kor az anyaságra, addig úgyis túl dinka lennék hozzá. Ráadásul akkor mi lesz a munkámmal?! Szépen építgetett karrieremmel?

Most 24 éves vagyok, és arra vágyom, hogy gyermekem szülessen. Először egy fiú, Kristóf, aki igazi kíváncsi rosszcsont lesz, aztán ikerlányok, Boróka és Alma, akik bájosak, csajosak, de csibészségben néha túltesznek a bátyjukon. Szeretnék velük pár évig itthon maradni, hordani őket a játszótérre, tornázni velük, tojást festeni húsvétkor és gesztenyéből betlehemet csinálni karácsonyra.

Mi történt öt év alatt, ami ilyen gyökeresen megváltoztatott? Hát az, amire nem számítottam, hogy ilyen hamar megtörténik: találkoztam a szerelmemmel, már hivatalosan is vőlegényemmel, akit el tudok képzelni gyermekeim apjaként – ebből pedig automatikusan következett, hogy magamat el tudom képzelni anyaként.

anyaság

Most 24 éves vagyok, és arra vágyom, hogy gyermekem szülessen.
Forrás:
iStock

És mi lesz a karrieremmel? Épül az, de hova siessek? Hiszen még csak 24 éves vagyok, idén végzek pszichológusként, ráadásul ez pont olyan szakma, amihez nem árt egy kevés élettapasztalat. Még hitelesebb szakember is lehetek, ha nem egy iskolapadból éppen kipattant fruskaként szeretném másoknak megmondani a tutit, hanem rátermettségemet tudom bizonyítani azzal, hogy családanyaként helytállok.

Majd azért szeretnék tevékenykedni a gyermekek mellett is. Mindfulness szemléletű kismamablogot fogok vezetni, a játszótérre mindig friss salátákkal és még meleg sütikkel fogok érkezni a kismamák közé, vagy batikolt textilpelenkákat árulok majd az Etsyn, vagy valami. De az elsők úgyis a gyerekek lesznek, hiszen Kristóf biztosan két kézzel akarja majd a homokot a szájába tömni, Boróka bemászik a rózsabokorba, Alma meg apjuk vitorlásköteleibe csavarja majd magát.

Valójában félek is ettől, hogy mi lesz majd, ha a kis életképtelenek egyszer tényleg komolyan megsérülnek a világ felfedezése közben?

Múltkor az unokatestvérem gyerekeire vigyáztam egy este. Lefekvésig vidáman eljátszottunk, mesét olvastam nekik, majd elaludtak. És akkor: bepánikoltam! Túl csendben voltak. Féltem, hogy megfulladtak. (Már miért fulladtak volna meg?) Belopóztam, hallgatóztam. Még élnek. Fél óra múlva a kicsi elkezdett köhögni. Torokgyík! TBC! Vagy az ugyanaz?

Mindegy, mi van, ha komoly a baj? Telefonáljak a szüleiknek? Végül pár korty víz segített a makacs köhögésen. (Azóta is él és virul.) Hiába, a modern orvostudomány, az antibiotikum és a gyors mentők egészen kicsire redukálják a csecsemőhalálozás számát.

De mi van, ha lelkileg teszem sérültté? Hát erről tanulok már öt éve, hogy hogyan tudják a szülők elrontani ártatlan kis gyermeküket egy egész életre! Félelmeimet elfogadom, nem próbálom sem elnyomni, sem letagadni őket. Természetes, sőt, örvendetes, hogy így érzek, ez biztosítja, hogy lelkiismeretesen odafigyeljek majd rájuk. Tudom, hogy nem kell tökéletes anyának lennem, a görcsös próbálkozás csak örökös aggodalmat és bűntudatot szülne – na, ez tényleg káros lenne Borókáéknak.

Winnicott tanácsát fogadom meg, aki szerint elég „elég jó” anyának lennem. Azaz: szeressem a gyermekeimet, és állítsak szilárd, következetes határokat nekik. Ebben a szerető és biztosan tartó környezetben megtanulnak játszani, fejlődnek és felnőnek, hogy aztán egyszer ők maguk is felnőttek, majd elég jó szülők legyenek.

Ajánlott cikkek