szomorú pár

Nem jó veled, de akkor sem hagylak el

Az eszem tudta, hogy nem fog működni, de a szívem máshogy gondolta.

Már az elején tudtam, hogy nem lesz ez sima menet. A baráti összejövetelen, ahol megismerkedtünk, a viselkedésedből egyből tudtam, mit lehet tőled várni, mégis felkeltetted a figyelmemet, és én is a tiédet. A vadász és az áldozat. Bár érzelmileg igyekeztem távoltartani magamat tőled, mégis belül egyre jobban azt éreztem, hogy ragaszkodok hozzád és akarlak.

Hosszú ideig tartó huzavona után úgy tűnt, te is akarsz engem. Bár sokszor voltál nagyképű és távolságtartó, de mindig mikor már éppen lemondtam volna rólad, pár jól megválasztott kedves szóval ismét visszacsalogattál magadhoz.

Büszke voltam magamra, hogy én vagyok az, aki megszelídített, az, akivel lenni akarsz.

Az elején teljesen elvarázsolt a tudat, hogy együtt vagyunk

Te is jól érezted magad, más kapcsolat volt, mint amilyenekben az utóbbi időkben részed volt. Úgy viselkedtél, mint ahogy az álmaimban elképzeltem, romantikus hétvégék, randik és virágcsokrok. Majd ahogy telt az idő, megváltoztak a dolgok. Nem jött több virágcsokor, és a randik száma is ritkulni kezdett, de nem bántam, mert még mindig az enyém voltál. Bár az agyam már nem hitte el a kifogásokat, amiket te - sőt, még én is - szóval inkább úgy mondanám, hogy közösen a védelmedre gyártottunk. Az irántad érzett szerelmem mindig meggyőzte az eszemet a nyilvánvalónak az ellenkezőjéről.

A menetrend mindig ugyanaz

Veszekszünk, én sírok, te bocsánatot kérsz, én pedig mindig megbocsátok. De meddig tudom még ezt csinálni? Érzem, hogy kicsit mindig megöli a lelkem a viselkedésed, mégsem tudlak itt hagyni.

Az eszem már hangosan kiabál, hogy nem te vagy a megfelelő társ számomra, még mindig süket fülekre talál.

Tudom például, hogy a személyiségünk is teljesen más. Te társasági ember vagy, aki nyitott mindenkire, nem riadsz vissza egy kis "egó emelő" flörtöléstől sem. Én visszahúzódó vagyok, aki, ha szeret, nagyon szeret, nem foglalkozok másokkal, ezért nem tudom elfogadni, hogy te nem így gondolkozol. A viselkedésed engem teljesen bizonytalanná tesz, te pedig egyre nehezebben viseled a kirohanásaimat. Nem jó ez így egyikünknek sem, de nem tudok szakítani veled, és attól is rettegek, hogy te elhagysz.

Érzem, hogy egyre kevésbé érdekellek, de minél jobban ellöknél magadtól, én annál görcsösebben ragaszkodok. Fáj most is, de az még jobban fájni fog, amikor ennek az egésznek vége lesz, úgyhogy kitartok, amíg tudok. Még ha bele is rokkanok...

Edina történetét Novák Regina írta le.