Nem lennék konkrétan az egyik. De ha néha végigpörgetek az Instagramon, és úgy köszönnek rám a posztok akvarell virágoskoszorúkkal körbefont szálkás betűkkel, hogy 

na, akkor megszólítva érzem magam, és szinte visszaköszönök. Mert a május még nem olyan meleg – kivéve, ha megbolondul, mint most április. Szóval a május az olyan kellemesen, légiesen hűvös. Akarom mondani, én vagyok az. Májusként nem lenne nyirkos a hónaljam, kellemesen, hidratáltan feszes lenne a bőröm, hűvös a homlokom, de belül melegen tartana a vérem.

Szellőkoszorút hordanék a hajamban, és valahányszor elsétálnának mellettem, mindenki utánam fordulna, mint az orgonabokrok után. Orgonafürt fülbevalót hordanék, a parfümöm is az orgonáé lenne: friss és élénk virágillat.

Üde, frissen pattant levélzöld színű ruhát viselnék mindig, selyem anyagból, mell alatt bűvülőt, A vonalban, a hajam pedig rakoncátlanul vidáman repdesne a vállam körül, mert pont olyan rakoncátlanul vidám és friss vagyok én is. Jobb napokon.

Aztán meg csak úgy hirtelen januárrá változnék, mert az is én vagyok. Kissé befelé fordulós, üres, semmilyen. Ilyenkor sötétkék pamutruhában vagyok, kontyos barna hajjal, és valami nagyon fontos dolgot csinálok, ami más szerint értelmetlen, de engem kikapcsol.

Mint a januárt, engem is nehéz ilyenkor észrevenni, mert kifele nem vagyok olyan aktív, csak bevackolódom önmagamba. Csak létezem. Mert januárban nem történik semmi. Senki se vesz házat, senki sem költekezik, nem durrog a petárda. Csend van. Mindenki túlél, töltekezik, hallgat. Mint én néha.