Budapest3

Budapesten élni? Na még mit nem!?

Lássuk be, hogy Magyarországon egyre nagyobb a kontraszt Budapest és a vidék között. A fiatalok belecsöppennek a fővárosi nyüzsgésbe, és ez a tempó hamar a saját képére alakítja a kibontakozni vágyókat. De hogyan éli meg mindezt egy fiatal lány, akit beszippantott a nagyvárosi élet? És mi segített neki abban, hogy visszataláljon önmagához? Olvasói levelünk következik.

Tisztán emlékszem az első napra, amikor az egyetem kezdetén Budapestre költöztem. A szüleim épp dolgoztak, ezért a nagynéném hozott fel engem és a cuccaimat. Elfoglaltuk az albérletet, felcipeltük a bőröndöket, és ő már indult is haza. Álltam a bejáratnál, néztem ahogy az autója az utca végén jobbra kanyarodik, engem pedig arcon csapott a valóság: felnőttem.

Igen, felnőttem, és ezután már a magam ura leszek, új városban, új emberek között, új életkörülményekkel.

Eszerint is alakítottam az életemet: egyetemre jártam, közben részmunkaidőben dolgoztam, új baráti köröm lett, és azt hittem, hogy ez az az élet, amire valójában vágyom.

Az elején tetszett, magával ragadott

De miből is állt mindez? Elsősorban a szokásos: napközben egyetem, este buli, hétvégén munka, majd egyre ritkább hazalátogatás és egyre nagyobb tervek. Egy idő után már el se tudtam képzelni azt, hogy valaha máshol éljek: mindaz, amit addig az életemnek hittem, már nagyon távolinak tűnt. Emlékszem a ruhatáramat is akkoriban újítottam fel, hiszen alkalmazkodni akartam a pesti divathoz – ez viszont otthon eléggé különcnek számított. Ezért néhány ruhadarabot csak amiatt hagytam meg, hogy amikor hazalátogatok elfogadható módon jelenhessek meg a szüleim előtt. De ez kontraszt borzasztóan frusztrált!

Hamar hozzászoktam ahhoz, hogy Budapesten körülvesz a pörgés, a társaságok, az ivás, a bulik. Az életem minden területén jellemző lett rám, hogy többet és többet akarjak: a legmenőbb pasit, a legjobb autót, tetőtéri lakást, jól fizető munkahelyet. Ezekre hajtottam, nem akartam kevesebbel beérni. Csak épp azt nem vettem észre, hogy közben kiüresedtem, a baráti kapcsolataim felszínesek lettek, a családomtól pedig egyre távolabb kerültem.

Már rég nem az az ember voltam, aki előtte lenni akartam.

Akkor kezdtem először kiábrándulni a nagy választékból, amikor komolyabb párkapcsolat után akartam nézni. Mivel a szórakozás a mindennapjaim részévé vált, ezért ott próbáltam ismerkedni. Azonban hamar rá kellett jönni, hogy ez nem is olyan könnyű műfaj úgy, hiszen azt sem tudod, ki a másik személy, honnan jött, mit hoz magával, és egyáltalán igaz-e mindaz, amit állít. Néhány kudarc után teljesen kiábrándultam a szerelemből. Nem tudtam, hogy mit keresek, mire vágyok, ezért az egyik pasit a másikra cseréltem, csak a kalandot hajszoltam. Közben folyamatosan éjszakáztam, ki voltam fáradva, nem tudtam teljesíteni az egyetemen, a munkát nyűgnek éreztem.

Olyan helynek, ahol nem becsülnek meg, mert csak egy csepp vagyok a tengerbe.

De tovább törtettem és szorongtam, ha valamiből ki kellett maradni. Márpedig ki kellett maradni, mert nem volt fizikai időm arra, hogy mindenhol jelen legyek. Időközben azt nem vettem észre, hogy mindent csinálok, csak épp jelen nem vagyok az életemben…

Elkezdtem lelassulni, és figyelni az engem körülvevő világot.
Elkezdtem lelassulni, és figyelni az engem körülvevő világot.
Forrás:
Unsplash.com

Ekkor jött a változás

Épp a kiégés határát súroltam, amikor elkezdődött a pandémia és hat év után először muszáj volt hazaköltöznöm.

Őrjítő volt az egész helyzet, sírni tudtam volna a tehetetlenségtől.

Az elején idegen volt minden, hiszen visszacsöppentem a gyerekszerepbe. Ismét ott találtam magam, egy olyan kisvárosban, ahol szórakozni csak hétvégén lehet, ahol a sarki bolt este nyolckor bezár és vasárnap az ember templomba megy.

A kezdeti sokk után elkezdtem felvenni ezt a ritmust, visszarázódni a korábbi életvitelembe. Az első hetekben a csend zavart a leginkább, hiszen épp abból van a legnagyobb hiány Budapesten.

A fővárost körülveszi egy állandó alapzaj, mintha sosem nyugodna.

Az első hónap tehát leginkább arról szólt, hogy kialudtam a sok évnyi éjszakázást. Elkezdtem lelassulni, és figyelni az engem körülvevő világot, a természetet és az embereket. Mivel épp akkor tavaszodott egyre több időt töltöttem a szabadban. Azt figyeltem meg, hogy ezzel párhuzamosan a lelkemben is lecsendesedik minden. Volt időm visszatekinteni azokra a pillanatokra, amiket a hat év alatt megéltem. Elkezdtek begyógyulni a sebek, amelyekkel azelőtt nem volt időm foglalkozni.

Azáltal, hogy lecsendesedett az életem, meg tudtam élni a jelent, egyre jobban körvonalazódni kezdett bennem, hogy mit is akarok az élettől. Időközben a munkám is megszűnt, és dönteni kellett: visszamegyek a fővárosba, hasonló életet élni, mint előtte vagy maradok otthon.

Ma már elmondhatom, hogy jól döntöttem, amikor két évvel ezelőtt itthon maradtam és felismertem azt, hogy Budapestből bizony ennyi elég is volt.

Ágnes levelét Kedves Gerda dolgozta fel.