munkahelyvaltas3

Utálom a munkahelyemet, mégsem váltok – de miért?!

Miért olyan gyakori, hogy sokan belerokkannak egy-egy munkahelybe, mégsem hagyják ott? Ilyen esetben általában a személy jelzi a közvetlen környezetének a nehézségeit, mégsem képes a változtatásra. Olvasói levelünk választ ad erre az ellentmondásra.

Utálom a munkahelyemet, mégsem váltok. Lassan nyolc éve vagyok ugyanannál a cégnél, végig másztam a ranglétra minden fokát, elfoglaltam a vezetői pozíciót, de a helyzet semmit sem változott.

Diplomaszerzés óta ez az ötödik munkahelyem, és itt töltöttem eddig a legtöbb időt. Az elmúlt nyolc évem majdnem olyan volt, mint a tipikus amerikai vígjátékokban: megérkezik az újonc, mindenki szétszívatja, a főnöke csicskának nézi, de végül sikerül felülkerekednie mindezen, és a kemény munka által teljesíteni tud.

Hasonló a forgatókönyv nálam is, csak épp már a happy end után tartunk és minden maradt a régi.

Valahányszor szóba kerül ez a téma a környezetem értetlenkedve áll velem szemben, hogy mégis miért nem váltok munkahelyet? Mondjuk nem is csodálom, elég sokszor hallják tőlem, hogy elegem van, betelt a pohár, beadom a felmondástde aztán mégsem történik semmi.

Azért írom le mindezt, mert merem remélni, hogy vannak még hozzám hasonló emberek, akik elkötelezettek a munkájukkal kapcsolatban. Hiszen annak ellenére, hogy a mindennapi körülmények lassan az őrületbe kergetnek, én mégis rendületlenül tudok azonosulni a vállalat tevékenységével, társadalmi felelősségvállalásával, a környezetvédelemért vívott harcával.

Hiszek abban, amiért együtt dolgozunk, csak épp azt utálom, ahogyan tesszük ezt.

Először is a főnökömet utálom. Egy kiállhatatlan, zsarnok, magának való embernek látom, aki borzasztó vezető. Szerintem nagyrészt ennek köszönhető az is, hogy ennyire rossz a szervezeti légkör. Nincs mit kertelni: nem sokat tesz azért, hogy a dolgozók jó viszonyban legyenek egymással. Sőt, mi több: ő maga alakítja a klikkeket, szépen körvonalazva a hierarchiát.

A munkahelyünk is kicsit olyan, mint egy második párkapcsolat.
A munkahelyünk is kicsit olyan, mint egy második párkapcsolat.
Forrás:
Unsplash.com

Osztályvezetőként hiába próbálok változást elérni a saját részlegemen: minden hiábavaló. Legutóbbi erőlködésemkor kész bohócot csináltam magamból. Elhívtam egy sikeres szervezetpszichológust, hogy tartson egy hétvégi teambuildinget a csapatomnak, hátha sikerül változtatni valamit a dinamikán. Amikor meghallotta mindezt a főnököm, a beosztottjaim előtt röhögött ki, hogy mindez hiábavaló próbálkozás a részemről. Azonban én már kötelezővé tettem a programot, így meg kellett tartani, de ez a reakció rányomta a bélyegét a hangulatra: mindenki szkeptikus és motiválatlan volt.

Nehéz ilyen körülmények között hinni abban, ami a közös célunk, amiért dolgozunk. Igazából ez az egyetlen oka annak, amiért még nem mondtam fel. Annyit dolgoztam azért, hogy egyről a kettőre jussak a cégen belül, hogy mára már a magaménak érzem.

Sajnálok itt hagyni mindent, amiért eddig kínlódtam.

De persze ezt nem értik mások. Ők csak annyit látnak, hogy jól szituált, diplomás férfi vagyok és simán találnék jobb munkahelyet magamnak, ahol talán még többet is fizetnének a szakértelmemért. Én viszont úgy látom az egészet, hogy az elmúlt nyolc évem egy jelentős részét töltöttem itt, ezekkel az emberekkel, akikből szerencsére akad olyan, akivel jól kijövünk.

Végülis a munkahelyünk is kicsit olyan, mint egy második párkapcsolat: minél több energiát fektetünk bele, annál nehezebben tudjuk elengedni.

András levelét Kedves Gerda jegyezte le.