bullied

Azt terjesztették rólam a suliban, hogy bárkinek odaadom magam

Utálom, ha valaki pletykál. Ha meghallom, hogy összesúgnak az emberek, kibeszélnek másokat, és valótlan dolgokat állítanak, akkor őket biztos, hogy nagy ívből elkerülöm, mivel tudom, hogy mekkora kárt okozhat egy pletyka…

Hetedikben nagyon tetszett az egyik nyolcadikos srác, akivel iskolán kívül minden nap online beszélgettünk. Koromhoz képest testileg nagyon érett voltam, ezt kihasználva néha küldtem neki dögös fotókat is. Semmi csupasz test, csak egy kis dekoltázs és csábos mosoly. Megtette a hatását, mert végül randira hívott, ami sajnos nagyon rosszul sikerült. Élőben sokkal nyomulósabb volt, és korántsem akart jobban megismerni, legalábbis a belsőmet nem. Így ennek a románcnak gyorsan vége szakadt, és lezártam az ügyet, legalábbis ezt hittem.

Amiért úgy döntöttem, hogy nem szeretnék összejönni vele, nagyon sértette az egóját, és ki kellett találnia valamit, amitől a többiek szemében ő a király. Így sikerült beadnia a haverjainak, hogy a számmal kényeztettem. Hiába tagadtam le, a neki küldött fotókat is látták, ezért megbélyegeztek, hogy valószínűleg én olyan mindenre kapható lány vagyok.

A dolgok egyre rosszabbra fordultak…

Minden fiú csak azért hívott randira, mert azt remélte, hogy történni fog valami. Hirtelen mindenki felnőtt akart lenni, és azt gondolták, tőlem ezt megkaphatják. Hiába küldtem el mindenkit, a pletykák egyre csak terjedtek rólam, és minden egyes alkalommal egyre rosszabbak lettek. Egyszer még az egyik tanár fülébe is jutott a híresztelésekből, aki behivatott a tanáriba megkérdezni, hogy:

“Igaz, hogy az iskola melletti tanösvényen illetlenül viselkedél a fiúkkal?”

Úgy éreztem, ennek sosem lesz vége. Nagyon kevés barátom maradt, mert sokan elhitték a rólam keringő pletykákat. Annak ellenére, hogy 13 évesen cédának tituláltak, legalább tudtam az igazat, és igyekeztem rácáfolni a szóbeszédekre. A rémálom viszont csak ezután következett.

Voltak olyan fiúk is a suliban és a városban, akik nem hívtak randira, de szerették időről-időre tudtomra adni, hogy mit gondolnak rólam. Beszóltak, rám kiabáltak és fogdostak. Amikor ellenállni próbáltam, vagy rájuk kiabálni, olyankor mindig olyasmiket mondtak, hogy:

“Ezt szereted, nem? Ez kell neked! Mutassak valamit, amit a szádba vehetsz?”

Nem egyszer történt, hogy zokogva mentem haza. Ha nem lettek volna mellettem a szüleim, és az a néhány jó barátom, akkor biztosan kárt tettem volna magamban, mert ezt a megaláztatást senki sem tudja elviselni… Egy örökkévalóságnak tűnt, hogy végre elballagjak, és magam mögött hagyjam az iskolát és a várost, de végül eljött az a nap is. A gimnáziumot már tiszta lappal kezdhettem, de rengeteg seb maradt beforratlanul, még a mai napig is…

Szandi történetét Juhász  Adél jegyezte le