Azt hittem majd az évek elteltével megkomolyodik, vagy a házasságunk után esetleg megváltozik, ha apuka lesz, de csak vártam a csodát, és semmi sem történt. Magamra maradtam.
Mindennél jobban szerettem Ákost, ezért amikor a kapcsolatunkban nehézségeket észleltem, kitartottam mellette. Mindig arra gondoltam, ha eleget küzdök érte, majd megváltozik, de nem így lett.
Egy idő után lemondtam, hogy valaha is seprűt fog a kezébe, vagy hogy első kérésre levigye a szemetet, esetleg segítsen a bevásárlótáskákkal. De amint jött egy nagyobb feladat, amit egyedül képtelen voltam megcsinálni, hatalmas veszekedés kerekedett belőle. Végül – hetekkel később – megcsinálta, amit kértem tőle, és egy ideig eljátszotta a gondoskodó társ szerepét, csakhogy ne hagyjam el, és én minden alkalommal bedőltem neki, elvégre úgy gondoltam ő életem szerelme.
Nagyon jól bánik a szavakkal, és hihetetlen romantikus gesztusokra képes, de amikor arról van szó, hogy társam legyen jóban és rosszban, úgy érzem egyedül vagyok.
Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, láttam egy kis reményt arra, hogy megkomolyodik, és egy csodás családot alapítunk, ahol egyenlően vesszük ki a részünk a gyereknevelésből. Ez néhány hónapig tartott. Ismét előkerült a játékkonzol, és hajnalig játszott a gépén.
Hiába sírt a gyerek, nem ő ment hozzá, aki alapból fent volt, hanem én.
Ha megemlítettem neki, hogy ez már nevetséges, akkor azt kaptam, hogy csak így tudja levezetni a frusztrációját a munka miatt. A fiunkkal az elején még sokat játszott, és besegített a fürdetésnél, vagy ha orvoshoz mentünk, de az utóbbi időben, mint aki ráunt a játékára, már vele sem foglalkozik annyit, amibe a szívem is belesajdul…
Nagyon türelmes voltam, és kitartó az elmúlt években, de a cérna végül elszakadt, amikor hazajöttünk a gyerekkel egy hétvégéről, amit a szüleimmel töltöttem.
Már az is nagyon fájdalmas volt, hogy nem jött el velünk a családi hétvégére, mondván felhalmozódott a munkája, és otthonról fog dolgozni, de elfogadtam, ezért mentünk csak ketten a kicsivel. Amikor hazaértem sírva fakadtam… Eszméletlen rendetlenség és mocsok fogadott. Elképesztő, hogy két nap alatt milyen borzalmat csinált a kis lakásunkból, amit tudtam, hogy nekem kell majd végül feltakarítani. Ő pedig ott ült a szemétdomb közepén egy videójáték közepette, még csak arra sem méltatva minket, hogy üdvözöljön…
Sírtam és üvöltöttem vele, hogy én ezt már nem bírom tovább, elköltözünk pár napra a gyerekkel, hogy legyen mit átgondolnia. Azt hittem ez nagy hatással lesz rá, és elgondolkozik a tettein, és azon, hogy ez így nem mehet tovább, de be kell látnom, hogy csak áltatom magam évek óta. Három napja jöttünk el, azóta sem keresett minket. Úgy érzem, csak egy illúziót kergettem, soha sem fog már megváltozni, és bármennyire is nehéz belátnom, de el kell őt engednem…
Szandra történetét Juhász Adél jegyezte le
