Attila 1912-ben épült, csendes kis hegyvidéki háza a legideálisabb helyszín egy kiscsoportos borkóstolással egybekötött gasztronómiai élményhez. A vadregényes kertben, a házigazda három gyermekének egy magas fa ágaira, használt hordódongákból épített rönkházikója alatt kezdtünk beszélgetni.
Az édesapád gazdasági diplomatából lett egy külkereskedelmi cég tulajdonosa, majd borász, te pedig négy diploma után most szakmunkásképzőbe iratkozol, ráadásul az ügyvédi munkád mellett egy „borbárkertet” is nyitottál, ahol te magad főzöl. Miért ez a folytonos útkeresés?
A felmenőim közül többen is vannak, akik ilyen nyughatatlanok voltak. A Jásdiak útja ritkán egyenes. A nagyapám például a második világháborúban önként jelentkezett vadászrepülőgép-pilótának, aki annak ellenére kérte felvételét a hadseregbe, hogy részben zsidó származású volt. Aztán persze kiderült a dolog, és leszerelték. Az egyenruháját viszont valahogy sikerült megtartania, így amikor igazoltatták a nyilasok, abban kérte ki magának, hogy zaklatni merik őt, a honvédő katonát. A családi nevünk egyébként eredetileg Hautzinger volt, és nagyapám vette fel a Jásdi nevet a világháború után, mivel nagybátyja, a 2. magyar hadsereg második parancsnokának politikai pere után jónak látta nevet változtatni. Ugyanezen nagybácsi miatt nem lehetett berepülőpilóta, és lett végül az ország egyik legjobb evezősedzője.
És hogy lett az édesapádból pincetulajdonos? Ha jól tudom, nem készült tudatosan erre.
Tulajdonképpen csak házat kerestek a Balaton-felvidéken az édesanyámmal, amikor ráakadtak a korábbi veszprémi püspök présházára. A kúriához azonban egy nagy pince, szőlők és gazdasági épület is tartoztak. A szebb időket is megélt házat egyébként korábban munkásszállóként üzemeltetették, de a szüleim valamiért beleszerettek. Arra csak később jöttünk rá, hogy az első tulajdonos, a püspök, aki egyébként a filoxérajárvány után az egész balatoni borkultúrát újraindította, nem véletlenül építette oda az udvarházát, ahol most áll.
Amikor az apám úgy döntött, hogy kezd valamit a dűlővel, ha már megvan, kiderült, hogy az ott termő tőkék kiváló termést adnak.
Ez ’99-ben volt, ami egyébként egy csúcsévjárat volt, így már az első próbálkozásra nagyon jó boraink születtek. Na, akkor mi nagyon büszkék voltunk, hogy milyen jól értünk ehhez is, de ahhoz, hogy a Jásdi Pince elnyerje mai formáját és elismertségét, még jó sok befektetés, még több munka és rengeteg kísérletezés kellett. És természetesen voltak kudarcaink is a sikerek mellett. Mára viszont kialakultak az elképzeléseink, tudjuk, hogy mit akarunk.
És te mikor jöttél rá, hogy te mit akarsz? Hogyhogy csak négy diploma után jutottál el oda, hogy kitanuld a borászatot?
Az apám anno, 1991-ben felajánlotta, hogy elküld egy neves francia borászati egyetemre, hogy borász lehessek, de akkor én nem akartam. Jobban is jártunk mindannyian, hiszen akkor most valószínűleg valamelyik nagy külföldi pincészetnél dolgoznék.
Így viszont ügyvéd lettem, amit nem akarok ugyan életem végéig csinálni, de megteremtettem az egzisztenciámat, így eljutottam oda, hogy azon tudok gondolkodni, hogy nyitok egy saját borozót, egy borbárt.
Egyelőre keresem a megfelelő helyet, és nem árt, ha kicsit kitanulnom a szakmát, hiszen nem értek az üzemeltetéshez, annyi pénzem viszont nincs, hogy beleférjen egy veszteséges üzlet.
Ezek szerint a saját házad udvarán elindított Jásdi Borbárkert egyfajta teszt vagy előtanulmány?
Igen. Tulajdonképpen a barátaim vetették fel, hogy miért nem kezdek el első körben itt valamit, hiszen úgyis annyi ember jár hozzám, annyi buli van a kertben. Így tulajdonképpen nulla kockázattal szerezhetek tapasztalatot. Ez egyfajta játszótér nekem, amit nagyon élvezek.
Az idén nyáron indultál, de nem sima borkóstolóval, hanem vacsorával egybekötött estekkel. Ki főzött?
Én. Nagyon szeretek a konyhában lenni, egy évig egy neves étterem szakácsához is jártam ellesni ezt-azt. Eleinte édesapáméknál, Csopakon, a Jásdi Pincében szerveztem hasonló főzős-borkóstolós eseményeket. Aztán rájöttem, hogy ha én úgyis itt élek – legalábbis egyelőre –, akkor itt kellene egy helyet csinálnom. Ráadásul úgy érzem, ahhoz képest, hogy mára milyen sokan megszerették és megismerték a borainkat, a budapesti éttermek kínálatában még sincs eléggé reprezentálva a Jásdi Pince.
És ezen hogyan lehetne változtatni?
Miután a legjobb értékesítő az, és az tud a leginkább csillogó szemmel beszélni valamiről, aki a saját termékét adja el, én kezdtem el sorban felkeresni a sommelier-ket. Reggel egy hűtőtáskába beraktam a legjobb borainkat, elmentem dolgozni az irodába, majd délután, a déli és az esti csúcsidő között bekopogtattam a pesti csúcséttermekbe, hogy megmutassam, mink van.
És mitek van?
Van sok jó borunk, folyamatosan igyekszünk megújulni. Küldetésünknek tekintjük, hogy megmutassuk az embereknek, hogy a csopaki olaszrizling, ami a mi alapborunk, és amit évekkel ezelőtt még nem igazán tekintettek nemes bornak, egy kiváló fajta, amit önmagában és különböző cuvée-kben is palackozunk.
És mivel várod a hozzád, ide a Kútvölgyi úti házadba érkező borbarátokat?
A menüt én magam állítom össze és készítem el, de persze mindig van, aki segítsen. Szerencsére egyre több a jelentkező a Facebookon meghirdetett eseményekre. A júniusi megnyitón kókusztejes báránycurry volt, egyszer pedig az egyik barátommal, László Ágnessel közösen rendeztünk egy portugál vacsorát, ami szerintem nagyon jól sikerült. De volt már nálunk leánybúcsú is. Szeptember közepén lesz a következő rendezvényünk, amikor kecskét készítek a vendégeknek. És természetesen Jásdi borokkal kísérjük az ételeket.
Úgy tűnik, a tesztüzem eléggé bejött. Hogyan tovább? Mondjuk 5 év múlva hol szeretnéd látni magad?
Szeretném, ha itt Budapesten lenne egy Jásdi Borbár, ahol lehet finom borokat inni és kellemes ételeket fogyasztani. Aztán a távolabbi cél, hogy leköltözöm Csopakra, és átveszem édesapámtól a pince irányítását. Talán picit, „részmunkaidőben” megmaradok ügyvédnek is, de 5 év múlva már a hangsúlyokat áthelyezném Csopakra, „főállásban” már egyértelműen a céggel és a borainkkal szeretnék foglalkozni.
