Egyéb kategória

Megváltozom! Vagy mégsem? – A maximalizmus csapdájában

Örökös kényszer, hajsza, megfelelni vágyás: maximalistának lenni nem feltétlenül jó.
vous - 2015.09.11.
Megváltozom! Vagy mégsem? – A maximalizmus csapdájában

Olyan jó nekik mégis, a maximalistáknak, 120-szal csinálnak mindent, és tuti jól, és biztos, hogy alkotnak valamit. Ó, hányszor hallottam már én ezt másoktól. Hát akkor most mondok valamit nektek: maximalistának lenni nem feltétlenül jó.

Hazudnék, ha azt mondanám, semmi pozitív oldala nincsen, mert mindig mozgat a kényszer, a gondolat, hogy a kész anyag még nem elég jó, meg egyébként is, fektessek már bele többet, mert ebből lehet még valami IGAZÁN jó, és ki tudja, még az is lehet, egy nap feltalálom a spanyolviaszt.

A kanapén heverészés nem produktív

Szóval jó az, ha hajt egy kicsi elégedetlenség, mert anélkül csak toporognánk a semmiben. De csak egy bizonyos pontig.

Mert az már nem jó, mikor már pihenni sem tudtok, mert azt gondoljátok, a kanapén heverészés nem produktív dolog, és jön a bűntudat, mert nem csináltok semmit, pedig KELLENE. Tudom, miről írok, voltam vele én is így.

Nem tudtam nemet mondani semmire

Forrás:
tumblr/thingsorganizedneatly

Nem nehéz kitalálni, hogy részben azért van ez, mert nem hallok. Beindult nálam a kompenzálás, a többet kell tennem érzése, és ez ördögi kör. Egyfelől dagadt a májam, hogy de jó, elértem ezt is, elértem azt is, közben meg halálosan kimerültem. Nem tudtam nemet mondani semmire, mindent meg akartam csinálni, ráadásul nem is akárhogy.

Ráadásul „utolsó pillanatos” ember voltam, éppen azért, mert ültem a kész feladataim fölött, és átrágtam őket újra meg újra, mert nem voltak elég jók. Később meg azért, mert kerülni akartam az ezzel járó stresszt, és inkább utolsó pillanatban egy szuszra megcsináltam.

Egy húzós másfél év után azonban eldöntöttem, hogy iszonyatosan lusta leszek.

Nehezebb volt, mint gondoltam. Egyszerűen azt mondtam több mindenre, hogy nem, nem vállalom. Kimondani még egész egyszerű volt, de aztán… Aztán borzalmas volt. Úgy értem, nem voltak eredményeim, teendőim, legalábbis nem annyi, hogy azt érezzem, rendben vagyok. Nem voltam rendben.

Feküdtem a kanapén, néztem a plafont, és a mellkasomat mardosta az érzés, hogy csinálni kéne valamit.

Durva, de nekem a semmittevős időszakomra szükségem volt. Akkor állt helyre bennem több minden: a saját vágyaim, a szabadidő értelmezése, az, hogy olyasmire szánom az időt, amire tényleg szeretném, és végre volt időm gyógyulni is: kívül-belül. És hogy most mi van?

Kifeszített kötélen egyensúlyozom addig, míg tökéletesen, lazán nem megy.

Maximalista vagyok még mindig, de most abban, hogy megtaláljam az egyensúlyt a munka és önmagam között. Ahol még jól dolgozom, jól tanulok és jókat pihenek. És hát ebben is van azért teljesítmény, munka, és ha elérem majd azt az állapotot, amiben jól érzem magam, akkor végre helyreáll minden, és büszke leszek magamra.

Megkérdeztem kolléganőnket és szakértőnket, Michaletzky Luca viselkedéselemzőt, aki a következőket mesélte a maximalisták mozgatórugójáról:

„A maximalisták mozgatórugója az örök elégedetlenség. Ez alapvetően nagyon jó, mert ez ösztökélte mindig is az embert a fejlődésre. Viszont a maximalistáknak vigyázniuk kell, hogy ne vigyék túlzásba ezt. Gyakori hiba, hogy képtelenek befejezni a tennivalókat.

A Google jelmondata: ‘done is better, than perfect’. Ez könnyen gondot okozhat egy maximalistának, aki folyton tökéletesíteni akarja a munkáját, így az elég jó munka helyett végül semmit sem ad ki a kezéből.

Másik hiba, hogy a rengeteg munka ellenére sem képesek értékelni az elkészült munkájukat, mert még akkor is csak a hibák miatt aggódnak. Ez a túlzott maximalizmus már komoly önértékelési gondokat is takarhat, az örökös aggodalmat az ‘elég jó vagyok-e?’ miatt, holott tudjuk, hogy a tökéletes fogalma szubjektív. Ezért a maximalisták feladata elfogadni és megérteni, hogy ők maximalisták, megtartani a minőségi, alapos munkavégzésüket, de megtanulni befejezni és értékelni saját munkájukat.”

Ajánlott cikkek