Néha kell egy kis löket
Az utazás ötletéhez hozzásegített egy barátnőm, aki olykor jól irányzott kérdéseivel új irányokat mutat. Tavaly májusban ültünk egy padon a Millenárisban, beszélgettünk, kinek mi a terve a nyárra. Tudtam, hogy vízparton szeretnék pihenni, engem a víz tölt fel a legjobban. Addig csak magyarországi tájakon gondolkodtam, elképzeltem magamat a Balaton partján. Szó szót követett, és a találkozó végére egyértelmű lett, hogy Barcelonába utazom. Nem emlékszem, hogy jutottunk ide, de nagyon jó ötletnek éreztem.
Három nap múlva megvettem a jegyet, egy hét múlva lefoglaltam a szállást, és a következő egy hónapot a fellegekben töltöttem, várva az utazást.
Egyetlen, bátorságot igénylő nagy lépés
Kicsit féltem is, hiszen teljesen egyedül vágtam bele ebbe a kalandba, úgy, hogy senkit nem ismertem a városban, ráadásul egy idegen embernél laktam. Sosem csináltam ilyet. Ami elindított ezen az úton, hogy az utazást megelőző hónapokban rádöbbentem, hajlamos vagyok másoktól függővé tenni magamat. Szerettem volna egy olyan nagy lépést tenni, ami sok bátorságot igényel részemről, aminek kissé híján voltam mindaddig. A készülődés és az utazás során kiderült, hogy sok mindent csak hiszek magamról, és valójában nem is úgy működöm. Természetesen volt bennem néhány csepp félsz, amikor arra gondoltam, hogy egy idegen városban egymagam leszek, azonban bíztam a gondviselésben, és éreztem, hogy nagyon jó lesz ez a kiruccanás. Így is történt.
A magány messziről elkerült
Öt napot töltöttem a városban, rengeteget sétáltam, megnéztem a nevezetességeket, és volt, hogy csak ültem a téren egy kávézóban, és az embereket figyeltem. Meg persze magamat. Az egyedüllét mégsem váltott ki belőlem rossz érzéseket, pedig itthon attól szenvedtem előtte, hogy milyen szörnyű a magány. Egy percig sem éreztem magamat magányosnak, inkább felpezsdített a lehetőség, hogy mindent egymagam fedezhetek fel. Izgalmas volt kitalálni, mit csináljak adott napon, hogyan jutok el a célomhoz.
Komoly terveim nem voltak, inkább sodródtam, és minden jól alakult.
Egyik este sétálgattam a katedrális környékén, majd az érzésem elvitt egy kis utcába, ahol egy isteni sonkás szendvics volt a vacsorám egy pohár vörösborral. Ahogy kijöttem az utcácskából, a téren brékes fiúk kezdtek el táncolni. Kirakták a magnót, és óriási show-t nyomtak. Imádom nézni, amikor brékelnek a srácok, így ezt is annak fogtam fel, hogy értem van, pont akkor voltam pont ott. Feldobott ez a kis műsor.
Amikor jól jön, ha lemerül a mobilod
A Güell Park volt az egyik legnagyobb élmény. Vicces, hogy lemerült a telefonom, így alig pár képet tudtam készíteni. Viszont ez volt a legnagyobb jó is, ami történhetett, igaz, így nem tudtam megörökíteni a csodaszép növényeket, boltíveket, csempéket, viszont minden a fejemben van emlékként – csak az enyém. Szinte eggyé váltam a parkkal. Leültem a zenészek mellé, és csukott szemmel hallgattam őket, szerintem egy óra is eltelhetett. Mentem, amerre vitt a lábam, mindenhol csak ámuldoztam. Leírhatatlan élmény, micsoda emberi alkotások születnek! A Güell Parkból az egyik legszebb kilátás tárul elénk a városra, most is látom magam előtt.
Mindig kell egy segítő kéz!
Persze a tengernél is jártam, valójában „miatta” mentem. A várostól néhány metrómegállóra szuper strandok várnak, finom homokkal, nagy hullámokkal. Izgalmas visszanézni a városra a tenger mellől, és belegondolni, hogy valaki így élhet. Ám hiába él Barcelonában valaki, hiába mehet le mindennap a tengerhez, neki is vannak lelki gondjai. Egyik este a kikötőben ültem a padon, néztem a sötétkék tengert és a hajók fényeit, mellettem egy teltebb lány gyorséttermi szendvicseket majszolt, és csak révedt maga elé. Ne értsetek félre, nem ítélet, magam is voltam ilyen helyzetben.
Akkor azt éreztem, mindegy, hol vagy a világon, ha nincs egy segítő kéz, vagy te magad nem fogadod el a segítő kezet, akkor „megette a fene”.
Apró dolgok, nagy lépések
Sok élménnyel tértem haza, és azt hiszem, az utazás elérte a célját. Rengeteg örömet adott, és megváltozott a magamról alkotott képem, ami azóta is átalakulóban van. Az a nagy tanulságom, hogy adni kell saját magunknak kihívásokat, különben belelustulunk az életünkbe, és elhisszük, hogy olyanok vagyunk, mint a hétköznapjainkban. Az utazásban az ott megélt mindennapos dolgok, apró lépések sokkal inkább kimozdítottak a komfortzónámból, mint hogy elutaztam 1500 km-re Budapesttől.
Az, hogy a strandon meg kellett szólítanom a lányokat, hogy vigyázzanak a cuccomra, amíg bemegyek a tengerbe, majd ugyanolyan szívdobogást okozott, mint amikor rányomtam az enterre a repülőjegy vásárlásakor.
Hát igen, kis dolgokban a nagy lépések.
