Egyszerűen csak ott felejtettek. Mikor beállt a vonat a Keletibe, egyre többen tűntek el mellőlem, kapkodó tempóval rángatták le őket sorban, néha bosszúsan felnyögtek, mások meg sem nyikkantak, elvégre ilyen a csomagos élet. Értem meg nem jött senki.
Azt hittem, ez valami kandikamerás vicc, a Kész Csomag Átverés. Mégis, hogy a csudába lehet egy ekkora csomagot elhagyni?!
Még a könyvet megértem, vagy a zsebből kieső iratokat, bankkártyát, pénztárcát, az apró dolgokat, melyek szinte zajtalanul slisszolnak ki az ember rejtekeiből még a sokadik ellenőrzés után is. Ők különben sem maradtak itt sokáig, egyből postázták őket a bankba, önkormányzatba, az OEP-be. Hogy sikoltoztak, mikor a borítékba kerültek, te jó ég! Visongtak, hogy ketté lesznek vágva, én meg csak szimplán csalódott vagyok.
Fáj a jelentéktelenségem.
Mondjuk nem olyan rossz itt. Mindig történik valami, a polcokon mindig akad valaki, aki mesél. Sokan a fél világot megjárták, kicsit irigy vagyok. Én csak Győr és a Keleti között ingázom, unalmas az életem. A takarító személyzet talált meg végül, ők adtak le a az ügyfélszolgálaton. Másokat utasok, a kalauz talált meg. Várjuk a telefont mindannyian, reméljük, tudják, hogy ilyenkor csak be kell telefonálni, mi nem megyünk sehová, legfeljebb elvisznek. Néha emberek jönnek, számokat mondanak, most például azt, hogy az elmúlt évben 450 tárgyat vesztettek el, és mind hazakerült. Néha nem tudom eldönteni, hogy csak úgy szeretik ismételgetni magukat, vagy nekünk mondogatják biztatásképp.
Érdekes megfigyelni az embereket, mikor bejönnek, és megtalálják azt, amit elvesztettek. Az az igazság, hogy ez az egyetlen dolog, ami reményt ad az itt töltött napjaimhoz, ez az, amit szeretek nézni. A tekintetük előbb végigvándorol a polcon, reménykedőn, kétségbeesett félelemmel, majd felragyog az arcuk. Odarohannak, magukhoz ölelik, örvendeznek, hálálkodnak a Vasúttársaságnak, a jóistennek, amelyik éppen jobban nyelvre esik. Mi, akik nem jártunk szerencsével, félelemmel vegyes elérzékenyüléssel nézzük a jelenetet: hatása alá kerülünk, de félünk is.
Mi van, ha soha nem jönnek értünk? Mi van, ha csak a 91. napon jön a telefonhívás, mi meg csak 90 napig éljük túl? Addig maradhatunk csak itt.
Elvégre a MÁV keresett már embert is. EMBERT. Ők azért egy magasabb poszton vannak, mint mi. Főleg gyerekek és idősek ragadnak fenn a vonaton. Nem tudom, hogy eshet meg az ilyesmi, de megesett, hogy az anya nem érte el a vonaton ragadt gyereket. Betelefonált, és az egész állomás felbolydult, eszement telefonálgatás volt. Végül elérték a vonat jegyvizsgálóját, és a leírás alapján megtalálták a gyereket. Rendben volt. Talán észre sem vette, hogy egyedül maradt.
Az öröm ezer arcú. Más a nyugdíjas öröme, mikor visszakapja elveszettnek hitt 50 000 forintos nyugdíját, más az emberé, aki a 20 kötetes Révai lexikonját látja viszont. Más azé, akihez a műláb, műfogsor és lélegeztető gép kerül vissza. El sem tudom képzelni, őket hogyan hagyhatták el, néha igazán szétszórtak az emberek. Néha igazán jelentéktelen dolgokért képesek messzire menni, és könnyeket ejteni, mint az a nő, aki egy könyvjelzőért rontott be hozzánk. Azt a könyvjelzőt nagyon irigyeltük.
Azt is mesélik, és ez szintén a múlt évben történt, hogy volt egy külföldi úriember, aki egy nagy értékű táskát veszített el a vonaton. Az ügyfélszolgálat munkatársa végül megtalálta, és egy éjjeli vonattal juttatták vissza hozzá Prágába. Azt regélik, egy virágcsokrot hozott vissza a vonat érte. Mázlista egy táska.
A dolgozók is meglepődtek a minap. Finom kis nevetgélések közt beszéltek arról, hogy Kőbánya–Kispest állomáson felborzolta a kedélyeket egy madárpók. A pénztárablakban felejtette egy utas. Dobozostul, persze.
A vonatról telefonált vissza, hogy tartsák melegen a nyolclábút, meg ne fázzon a szerencsétlen, míg visszaér! Bele se akarok gondolni, milyen lehet egy nyolclábas ölelés, brrr!
Hideg van, hideg állapot a magány. Itt vagyok már egy hete, és az ajtó, valahányszor csak kinyílik, csalódást okoz. Ennyire szerethetetlen lennék? Most is benyitnak, de már nem figyelem egy ideje, hogy ki jön. Úgysem értem jönnek, úgysem hiányol senki. Szereztek helyettem mást. Valaki hirtelen megragad, nem látom, ki az. Majd megfordít, végre a látóterembe kerül, ő az, és nagy mosollyal megsimogat. Hát megvagy, mondja, te elveszett. Hiányoztál. Leporol, ujjai nyomán elnehezül a szivacs-szívem.
Elmondhatatlanul boldog vagyok.
A vonatokon talált tárgyakkal kapcsolatos elérhetőségeket és információkat az utasok a MÁV-START Zrt. weboldalán az Ügyfélszolgálat menüpont alatt találják, illetve érdeklődhetnek a MÁVDIREKT telefonos ügyfélszolgálatán keresztül a 06 40 49 49 49-es kékszámon. A történet valós adatokat dolgozott fel.
