A The Guardian nemrégiben egy elég hajmeresztő történetről számolt be. A sztori igazi mesébe illő módon indult, minden úgy zajlott, ahogyan annak történnie kell.
Ugorjunk vissza egészen 1987-be. Helen Steel, egy vérbeli aktivista csoportjának egyik londoni gyűlésén megismerkedett egy férfival, John Barkerrel. Minden remekül alakult, ismerősökből barátok lettek. A férfi mindig titokzatosan viselkedett, édesanyja korábban meghalt, majd mikor édesapját is elvesztette, pénzt kért Helentől, hogy Új-Zélandra utazhasson a temetésre. A trauma hatására kapcsolatuk szerelemmé vált, Helen úgy érezte, gondoskodnia kell Johnról. Hat hónappal később összeköltöztek.
Két évig együtt éltek, gyermekeket terveztek, Helen úgy érezte, minden tökéletes, mígnem egy levél várta otthon. John a szülei elvesztésére hivatkozva úgy döntött, távozik. Helen többször kérte, hogy térjen vissza hozzá, de hiába. Két éven át kutatott a férfi után, mígnem detektívmunkájának köszönhetően kiderült az igazság.
A férfi mindvégig hazudott neki. Hazugság volt a szerelem, hazugság volt a családi dráma, hazugság volt minden. A személyazonossága valójában egy halott kisfiúé volt, igazából John Dinesnak hívták, és boldog házasságban élt. Mint kiderült, a férfi titkos ügynökként azt a küldetést kapta, hogy kémkedjen a szakszervezeti antirasszista és környezetvédelmi aktivisták ellen, akik közé Helen is tartozott. Tehát az együtt töltött idő alatt csak megfigyelte az asszonyt, akiről jelentéseket készített.
Huszonnégy év elteltével újra találkoztak a sydney-i repülőtéren. John csak annyit tudott mondani, hogy elnézést kér a tettéért. Helennek viszont nem volt elég a bocsánatkérés, pont a találkozás hatására döntött úgy, hogy nyilvánosságra hozza a történetét. Ez pedig teljesen érthető. Elvégre ki érné be egy szimpla bocsánatkéréssel többévnyi hazugság után?!
Ti mit tennétek Helen helyzetében?