Egy anyára rosszat mondani nem lehet, vagy mégis? – főszerepben a zsarnok anyák

Egy anyára rosszat mondani nem lehet, vagy mégis? – főszerepben a zsarnok anyák

„Anyám mellett olyan voltam, mint egy rabszolga” – mondja szomorúan Zizi, akinek a neve természetesen nem ez, de így fogom hívni a cikkben. Nem egyszer beszéltünk már az olyan bonyolult kérdésekről, hogy szabad-e az anyákra rosszat mondani, vagy mitől rossz egy anya.

És tényleg, ez nem egyszerű kérdés. Láttam már nőt, akinek az élete úgy alakult, hogy gyerekkorában lepasszolták a nagymamának, aki mellett szegénységben, egy alkoholista nagyapával nőtt fel. Majd évekkel később, a hivatalos nagykorúságát betöltve került vissza vér szerinti édesanyjához, mert „elérkezettnek tűnt az idő”.

Nem volt egy örömteli kapcsolat az övék, és az ember azt hinné, hogy ha a párja családjában lel ezek után szerető családra, édesanya helyett igazi, szerető mostohaanyára, akkor az egy boldog végkifejlet, vagy egy happy end az élet mesekönyvében. De nála tanultam meg azt, hogy hiába a szeretet simogató keze, a vér szava mindig erősebb.

A szív megbocsátó, és egy gyerek, bármennyire is haragszik, csalódott és fáj neki a saját sorsa, a vér szerinti anyját nem engedi bántani. Valahogyan így van ez a zsarnok anyákkal is.

Zizi a legtöbb találkozásunkkor a szokásos trécselésen túl bepillantást engedett a kevésbé mosolygós pillanataiba is, ami számára az anyjával való viharos kapcsolatát jelentette. Szinte bűntudattal vegyes fájdalommal szakadt ki belőle mindig valamilyen késszúrásnyi fájdalom. Ilyenkor néztem őt, az érett, sikeres, önfenntartó nőt, aki nem szorult rá az anyjára, mégsem tudott tőle elszakadni. Ami azt illeti, soha nem tudtam neki azt mondani határozottan, hogy szálljon szembe az anyjával, és töltsön vele minél kevesebb időt, csak elmondtam olykor, hogy lehet, kéne egy kis távolság. Azért az ő szempontjából ez a helyzet jóval kacifántosabb.

,,Még gyerekkoromban jó volt. Szeretett a maga módján, a helyzet akkor lett rosszabb, mikor kollégista lettem, és egyre kevesebbet jártam haza. Anyám nem viselte jól. Mindenről volt véleménye, és az összes pasim, aki valaha is volt, nem volt megfelelő neki.

Rosszul viseltem, hogy nem hagyta, hogy megtapasztaljam a magam módján az életet, mindenre rávágta a megoldást, de nem úgy, ahogy a jóféle szülők terelgetik a gyereket, hanem agresszívan, mintha nem is lehetne más igazsága a világnak az adott helyzetben.

Később próbáltam függetlenedni.

Elköltöztem otthonról a párommal. Anyám tombolt. Azt jósolta, hogy tönkre fogom tenni az életem, elmondott minden hálátlan dögnek, és azzal is megfenyegetett, hogy nem fog támogatni.

Sírva pakoltam ki a ruháimat az új otthonomban, pedig ennek boldog pillanatnak kellett volna lennie. Furcsa volt szembesülni az albérletben azzal, hogy jobban érzem magam nélküle.

Forrás:
iStock

Nem bírtam, hogy anyám folyton zsarol lelkileg, és így tőle távol fel tudtam lélegezni. Neki az volt jó, ha minden úgy történt, ahogyan ő akarta. Csak ez egy idő után nekem nem volt az. Közben bűntudatom volt, hogy ilyeneket gondolok róla. A saját anyámról.

Szomorú ezt kimondani, de bánt, hogy anyám nem tipikus anya. Nem örül a sikereimnek, és nem boldog, ha én is az vagyok.

– mondja. Elmondása szerint vannak csendesebb időszakok, de egy hétre egy gonosz szurkapiszka azért mindig jut, pedig igazán igyekszik a kedvében járni.

Nem Zizi az egyetlen, aki hasonló problémákkal küzd. Több ismerősömnél is látom azt a furcsa jelenséget, ahogyan az édesanyák bántják a telefonjuk végén fülelő lányukat. Semmi és senki sem elég jó, minden rosszra fordul majd, főleg nélkülük, és a finom, rejtett lelki zsarolások sem maradnak ki a repertoárból. Anyák, akik nem hajlandóak kompromisszumot kötni, anyák, akik úgy tesznek, mintha megértőek lennének, közben mégsem, csak hát olyan hálásnak tűnik az a mártírszerep.

Az anyáknak sem könnyű

Ahogyan a VOUS viselkedéselemzője, Michaletzky Luca is mondja, egyetlen állandó dolog van az életben: a változás. Ilyen változás az is, hogy a gyermekeknek egy ideig rengeteg gondozásra van szükségük, majd ez a mennyiség egyre csökken, sőt, egy idő után kirepülnek a fészekből, és saját családot alapítanak.

„Ha a családi rendszer túl merev, és nem tudja lekövetni ezt a természetes változást, akkor a család, az édesanya, nem fog tudni alkalmazkodni gyermeke új szerepéhez. Ez megnyilvánulhat abban, hogy képtelen kompromisszumokra, és még mindig túl nagy mértékben akarja befolyásolni a gyermeke – immáron egyre függetlenebb – életét.”

Luca szerint ha a patológiás eseteket nem nézzük, erre a problémára sokszor elegendő gyógyír az idő, illetve az, hogy a szülők megszokják, hogy gyermeküket az új szerepben látják, mint felelős munkavállaló, vagy mint saját családjának feje, esetleg ifjú szülő.

Forrás:
iStock

„Segít az is, ha megtaláljuk a szülők előtt az egyensúlyt: nem viselkedünk előttük elesett gyermekként, de időnként kikérjük a véleményüket, tanácsukat; beszélünk a munkánkról, családunkról, és hogy milyen büszkeséggel tölt el minket az új felelősség, de eközben őket sem hanyagoljuk el ezekre hivatkozva” – mondja.

Én pedig azt gondolom, noha szülőként az élet nem könnyű, hiszen a nap csak 24 órából áll, és gyakran könnyebb döntésnek tűnhet otthon maradni a gyerekkel, évekkel a születésük után is, ne tegyük.

Igaz, anyává örök időre válik valaki, de nemcsak anyák vagyunk, hanem nők is, tele vágyakkal, álmokkal, amiket soha nincs késő megvalósítani. A gyerek nem hobbi, keressünk helyette mást, így nem leszünk annyira elveszettek, ha kirepül a fészekből.

Legfőképpen pedig ne szeressetek görcsösen, mert a fojtogató szeretet elől menekül nemcsak a gyerek, hanem az élettárs, a szerető, a barát is. Kár amiatt félni, hogy elhagynak a gyerekek, mert egy gyerek nem hagy el sohasem egyetlen szülőt sem, mindegy, hogy a tengeren túl önmegvalósít vagy a falu végén lakik. Hazafelé csak az anyához vezet út, és az anya ölében van lidércektől mentes álom is.